FALUSI KÉP.

Kié ez a nyugodalmas kicsiny lak?

Körülötte terepély fák virítnak;

Ez a hajlék jámbor szántó-vetőé,

S nagy az öröm, amely ma azt betölté.

Ház kapuja tövig kinyílt magátúl,

Szük az udvar, de most mintegy kitágúl;

Fa virágát jó kedvében lerázza.

Fényesebben süt a nap is a házra.

- S öreg párnak örömére mi szolgál?

Nincs nekik több, nem is volt egy fioknál,

Kis korában, során sokat törődvén,

Igy nyugodtak meg a fiú jövőjén:

A jó Isten ha őt élni engedi:

Szántson, vessen, mint az apja s elei:

Az örökség kevés ugyan, - de hagyján!

Nincs roszabb, mint más idegen falatján!

Azonban a jó öreg pap nem enged,

Mondván: vigye iskolába kegyelmed!

Hadd tanuljon, s kincset szerez magának,

Melynek lopó, s a rozsda is nem árthat.

S ment a fiú, tanult, küzdött merészen,

Mig felvivé a jó Isten s az érdem;

Most hazajött, - nő s gyermekek körűlte, -

- Csuda-e hát, ha reng a ház örűlve?!

Öreg gazdánk, hű élete-párjával,

Galamb-őszen, de fris, piros orcával,

Az örömtől megifjulnak tiz évvel...

- Hejh, hogy ily nap éltünkben csak kivétel!

Milyen fiú! - amely alatt pihent ő,

Boldog e szív, s melyet szopott, az emlő!

S felesége! ifjú, szép, - s mi hétszer

Szebbé teszi: szelidsége az ékszer.

Ez az asszony, bár nagy nemből eredett,

Szüleiként tartja a két öreget;

S nem bánja, - bár palotában nevelték, -

E kis házban legyen lakos, ne vendég!

A boldog férj, hű nejének, hogy olyan,...

Köszönetet küld egy hálás mosolyban,

Amaz ránéz: - egymás lelkét megértik, -

Én a tiéd, enyémek a tiéid!

S az unokák, emez fiú, amaz lány,

Egészséges, okos, kedves valahány;

Egy perc alatt otthon lelik magokat...

Egyik futos, másik kérdez, mutogat.

A jó asszonyt cirógatván kezeik:

Édes anyám-, nagyanyámnak nevezik,

Azt rég hallá, most hallja ezt először,

S nagy az érzés, mely szivéből előtör.

Körűlöttök beh mindent is elkövet!

Jár-kél, tesz-vesz, alig leli helyöket;

Oh, amit lát, szemének csak szokatlan...

A sziv édest, vele-rokont lel abban.

Mily szép is a lelkek szövetkezése;

Idegenből rokon vér lesz cserélve!

Mi nagy, mi szent tüzével a szeretet:

Igy egymáshoz olvasztván a sziveket!

Öreg gazdánk egy két szót is alig vált,

Örömében, soká az öröm gát;

Hanem mikor körűlülve az asztal,

Mint a forrás, kibuzdul e szavakkal:

Virágoztok, mint a diszlő olajfa,

Látja szemem, amit szivem ohajta!

Én fiaim! - egyebet nem mondhatok, -

Simeonnal már örömest meghalok!

S apa, fiú, - hogy vége az ebédnek, -

Szép csendesen borozgatván, beszélget;

A többiek kimennek a szőlőbe,

Úgy örűl a gyermek-sereg előre!

A nap halad, - ha boldog, száll az óra,

Alig, alig tudunk számolni róla!

De, - mert a húr szakadásig feszűlhet:

Jön az éjjel, - és jóltévőn a - szűnet!

A mindenség mi hallgatag, mi békés!

Pihen a föld, pihen a ház s az érzés;

Csak az álom jelen meg, és enyelgve

Másolgat a nap képéből ecsetje.

A szemeket nyugvás zárja be lágyan,

S öreg asszony ébren van még az ágyban;

Bajlódik a boldogsággal s szivével...

- Mért ilyen nap éltünkben csak kivétel?