Falusi versek

A mezők finoman rezegnek.

A fekete ég ma éjszaka sem

hasad ketté, mint a rozsdavörös

trombitaszó hirdeti folyvást.

Világoskék a hó, az országút

fölött ezüsthullám viharzik.

Aki rálép, magától repül

kedveséhez, ragadja a fény.

Mennyi fenyő törik le ropogva!

Mennyi szép pásztorleány tűnik el:

mosolyuk még világít gyengén

s aranyhajuk utánuk füstöl.

De én csak itt maradok.

Arcom fehér, mint a titok, mely

mindig holnap lesz eljövendő.

S ujjaimból kiserked a vér.

A kovácsműhely előtt

narancsvörös a hó:

odabent emberek kalapálnak

ropogó lánglobogásban.

És fenyőágat szagolok,

úgy megyek átal ezen a bolond

falun, üvegcsengőkkel csilingelek,

szeretek és csodálkozom.

Mindig vendégem van, aki

izgat, akit nem látok s akinek

ujjongok, mint a tél örömének.

Ha eloltom a lámpát,

tele van,

tele van csillaggal a szobám.