FÁRADT EMBEREK

Van egy leány, - csak a mesébe él, -

Mondják, - nem is különb a többinél.

Elszállt fölötte édes, röpke mult,

Siratni vágyott, - kacagni tanult...

Ám akik szánakozni jobb szeretnek,

Sehogysem tetszik a jó embereknek,

Fürkészik arcát reggel, - látni vágynak

Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,

S a vigalomba ha elfárad estve,

Föléhajolnak az álmára lesve,

Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:

"- Hajh, a régit, - most is szereti még!"

S van egy ember. Mesevilágba jár,

Nagy álmodó, de jobb százannyinál,

Szemébe néz csak, - aztán mitse kérdez,

Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,

Elmúlt szerelmet sohsem emleget,

Kímélve, félve kerül egy nevet,

- Nagynéha kérdi meg: - "Nyugodt egészen?

Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, -

Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,

A beteges, az ideges varázsa, -

Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!"

- Súgja a lány: - "A régit szeretem!"