FÁRADT KATONA

Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok,

ki mindig rútul bántál el velem,

elédbe állok most és szalutálok,

mert én a rendet szívből kedvelem.

És összecsapván keményen bokámat,

jelentem néked, hogy fáradt vagyok;

ha napsütésbe űznél, ott megégnék;

ha kikergetsz a hóba, megfagyok!

Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik,

a pityke rajta már nem fényesül.

A fegyver reszket már alélt kezemben,

s ha elsütöm is, már csak félresül.

A kommandót csak félfüllel, ha hallom,

a célt nem látja elbúsult szemem.

Ne küldj többé az ellenség elébe,

galléromról a rangom leveszem!

Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul,

zsebelje más, ki nálam éhesebb!

Ki még keményen jobbra-balra fordul

s a dobpregéstül lépte kényesebb.

Rohamra nékem kürtös már ne fújjon,

nem ér hozzám a harcnak bősz hire...

Parancsnok, én lefekszem és elalszom,

mert én már nem haragszom senkire!...