Fáradtság

Ki a Betűk veszélyes menetét

vezeted e labirint papiron, hol

se jel, se korlát s régi nevedet már

restelled ihlető Véletlen ingyen

hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók

ujját dajkálja: minden mozdulat

anyja vagy és cinkos sugója e

föld forgó-színén. Te diktálod azt a

lihegtető, rosszvégű és kegyetlen

regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott

vagy siratott sugalmad söpri el

vagy hozza helyre mit a siket Ész

homlokunk padlásszobájában ülve

értetlenül kitervelt. Belzebub

és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt

fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén

vakok legyünk; vagy bokros őrület

paripáján röpítesz ismeretlen

élet-tájakra. Engem is milyen

tájakra vittél, mily sohase-vélt

szökéseket büvöltél inaimba,

mily lengésekre lökted rest karom,

hogy magamnak látvány és csoda lett

amint nehéz zászlókat gyenge ujjal

vagy a váratlan kedves társ kezét

hirtelen megszorítva, életet

s jövőt pecsételt. És kiállitottál

világ elé, magasba, s ajkaimra

oly szókat adtál, hogy álmodva sem

mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz

ébredve és vénen és meredélyek

fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,

amint susogó hangod távolodni

s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,

maradj velem - vagy menj, veszélyes angyal,

menj, hadd pihenjek, itt az este már!

Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett

lelkem köré a puha nyugalom

óvó kendőit. Minden mozdulat

ledobja egy fátylunkat, mind leleplez

új meg új pőreséggel. Engem is

addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre

meztelenebbül állok itt - de ez

nem a boldog bujaság diadalmas

meztelensége már, hanem a gyertyás

korbácsos üngös penitencia

szégyenkező és fájó hősisége.