Fasti

Ezüst esőbe száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sürű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von.

És zsong az ének áhitatba zöngve...

Csak a havas pusztán, a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Már kék selyembe pompázik az égbolt,

tócsákba fürdenek alant a fák,

a földön itt-ott van csak még fehér folt,

a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe

viszik a zavaros szagos vizet,

a lány piros tojást tesz el merengve,

a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,

megrészegül az illaton a föld,

s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,

elrúgva a követ, fényes sebekkel

száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,

az éj meleg s már perzselő a reggel,

bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,

s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,

alig bujik el a nap egy bokorba,

aztán ragyogva, új erőbe forrva

kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,

leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,

leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,

és álmodó, fáradt fejünk körül

szines, aranyló lepkeraj röpül.