Fátum [1]

Apámmal együtt ültem a padon.

Ő fáradt, nagy szemével, révedezve

A nap utolsó csókjait kereste

Az alkonyattól rőtes nyugaton.

Szemébe néztem, a szemembe nézett,

Hűs esti szél kezdett már lengeni

És hirtelen egy delejes igézet

Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,

De megéreztem, hogy fia vagyok

És éreztem, bennem mint támadoznak

Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

Éreztem, láttam, hogy nem is sokára

Magamban ülök már a zöld padon

És itt kísért majd az a régi bánat,

Az én új fátumom!