(FÁY ANDRÁSRA)

Senkit sem bántasz, hogy senki se bántson, azonban

Mintha nem is böknél, fát, füvet összemesélsz.

S ez nem nagy vétek; de hogy a gáncsokra elájúlsz,

Jól tudom, és ez már - mondjam-e? - légyszivüség.

Látom, alatt búkálsz, s örömest ha lehetne, kitérnél

Tarka meséid közt, hogy menedékre találj,

Nem könyörülhetek: a sanyarú sor hozza magával,

Állj ki te is magadért, s halljad itéletedet.

Ökreid és szamarid sok jót adnak ki magában,

Egy nagy kár bennök: nyelvök igen hebegő.

Színjáték haladást kíván, s ez nálad is így van:

Vígjátékod mász, s hátra megy a szomorú.