Február, esti hat óra

Ilyenkor áll az ember s a függöny dúsan omló

selymét simítva, csak néz. A csend, mint sima olló,

(máskor fényes két szára alkonnyal oxidált most)

lélekbe vág, vigyázva, hogy formásat, szabályost

vágjon ki: tiszta mintát, szép fodrot, arabeszket,

mint papirból a gyermek, bár lázas ujja reszket,

vagy sziluettes művész, ki nyír és nyes kitartón

s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton.

Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl.

Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul

sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal

arcokat ont a lelke. Most mindent összefoglal:

szavakat, tetteket, kis félszeg mozdulatokból

szelid történelem nő, talán anyjára gondol,

talán két furcsa szemre, melyet tiz éve látott

egy kórház folyosóján, csak pillanatra látott

s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj,

mint künt az ablakon túl a téli, végtelen táj

hűvös, acélkék íve, mint a kert puszta fája,

a tó jegének zöldje s az alkonyat lilája, –

tán tizennyolc esztendő előttről jut eszébe

egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe,

akivel együtt csúszkált a jégen három ízben

s nehány nap mulva meghalt, szegény, difteritiszben,

vagy kortyokat szürcsölve jó, enyhe fájdalomból,

egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol:

milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne

s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne...

Csak áll az ember. Vajjon milyen lehet a béke

örök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke

e vékony és törékeny, finom üveglapon túl:

s képzeletében ott jár mozgó, fekete pontul

ultraviola völgyben, hol a távoli térség

egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség,

ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága

hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága,

ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve

madarak szárnya terped – s bő, halványkék mezekbe

öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal

arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.