Februári óda

Jaj, mily gödörbe buktat e február,

mily mély homályba? Csillagaim hunyó

világa hamvad. Földre ver le

szörnyü betegség.

Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt

egyszerre itt van, szőnyeges és meleg

szobámba sétál, mint a farkas,

rám vicsorogva.

Ijedve futnék, ámde hová lehet?

Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,

kemény kilincsen és vasajtón

koppan a szándék.

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,

távolba mosva, sápatag és merőn,

már mint az özvegy, kit halott férj

hűtlenül elhágy.

Még sincs üres szó ajkadon, és hazug

vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos

józan való vagy, és a hűség

s mint a halál nagy.

El is felejtem a szanatórium

pálmáit és a téli-sötét delet,

s a mélyből a fényes magasba

fölkiabálok.

Jó volt tevéled járni a sárgolyó

üröm-vidékét, a keserű mezőt,

ó boldogságom édesanyja,

társam a rosszban.

Én nem szerettem önmagamat soha.

De te szerettél. Egyszerű és igaz

jóságod oly gyors, lángoló volt,

hogy utolértél.

Ha fújt a szél, még át se cikázhatott

a gondolat, hogy „meghülök”, amikor

önzésem is előzve: „meghűlsz”,

már te kimondtad.

Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,

pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,

mert köznapi voltál te mindég,

mint a verőfény.

Kések között, a végzet a vállamon,

téged dalollak, még nyomorékul is,

száj nélkül is, szájamba sebbel,

emberi nagyság.