FEJFA.

Meghozta gyümölcsét

Zöld ágam; az ágnak alatta,

A hontalan útast

Kért nyúgalom árnya fogadta,

S a vész idején menekülve alám:

Rá védve borúlt leveles koronám!

S engem, ki tenyésztem

A messze vidék örömére:

A törpe halandó,

Fejszét derekamra ki mére,

Hogy több tavaszon ki ne hajtson az ág,

Őrnek siri lakja tövébe kivág.

És akinek ifjú

Bimbót s levelet hoza ékül

Száz új kikelet, most

Rajtam rohadás moha zöldűl.

Lombon zene csattog, a fülmile búg;

Itt éji sirok riadó ura zúg.

Őt, sirja ölében

Porladva ki fekszik alattam,

Meghozva gyümölcsöm,

Érdemre ha nézsz, meghaladtam!

Hosszú kora puszta, miként az ugar,

Hanját feledés lepi s asszu avar!