Fekete farsang

A messze éjbe halk világ gyúl

s hegedű-zajba földre száll

bíbordíszes, foltos köpenyben

a csörgősipkás Karnevál.

Párolg a puncsgőz, cseng a tányér,

a gondtalan tömeg zsibong,

de engemet megüt ködével

és fojtogat az éji gond.

Miért e széles dáridó most,

kedvedbe hát mi sem zavar?

El sem temetted a halottad,

s halotti tort ülsz, ó magyar.

Miért e furcsa, bősz vidámság,

e rézdobok, e rőt szinek?

Azt vélitek, a nagy halottat

ezzel talán felkeltitek?

Nem érzitek, hogy síri lámpák,

mik rátok úgy világlanak?

S ti táncra perdültök e fényben,

dalolva dühhel balgatag?

A régi oltárok tüzénél

kacagva gyújtotok pipát,

s főtök díszelgve ékesíti

a hőssíron nyílott virág.

Az éjszakába körmenet jár,

vad, rémületes, furcsa boly;

a harlekin sírva halódik,

s könnye a nagy patakba foly’.

Egy álarcos rohan előtte,

s nyomába tompán döng a dob,

vár, majd letépi céda rongyát,

és arca - még irtóztatóbb.

Véres vonaglás és harag dúl

széjjelfeszült arcizmain,

és villogó tekintetére

fehér lesz arcunkon a szín.

Azután jön görnyedt gerinccel

a megszelidített Petúr,

érdemkereszt fityeg nyakában,

ma már okos s kegyelmes úr.

A zagyva zajban egy ledér lány

mártírokkal ölelkezik,

hitvány hülyék gúnyból szavalják

Petőfi fenkölt verseit.

Mókázik a menet bolondja,

szemén hazug könnyek nyoma,

fejébe félrecsapva táncol

a szent, az ősi korona.

Ökrendezés, halk nyávogás közt

mind kába dalba kezdenek,

a hősök szobrát földre döntik,

és sírnak fönn az istenek.

Csillagkönnyet hullajt az égbolt,

harmatkönyűket ejt a föld.

S gondolkozom: való-e ez, vagy

álom, mit az agy láza költ?

A nép vigad kopár röhejjel,

s énrajtam a felhő borong -

Mondjátok ó, mindenki őrült,

vagy csak magam vagyok bolond?...