Fekete tornyok

Félek titőletek,

amíg az éjbe bolyongok,

fekete tornyok!

Oly gyászosan meredtek

az égre fölfele,

mint eltűnt isteneknek

kormos szövétneke.

Kihűlt halotti fáklyák,

ti átkos csillag-oltók,

ti régi, lomha tornyok,

a rémes éjszakán át

miért kisértetek?

Gyülöllek titeket,

ti néma, éji szomorgók,

fekete tornyok!

Pihegve nyög a város,

s az álma iszonyú.

Mellén ül a halálos,

köd-felleges ború.

Ti gubbasztgattok ottan,

ti rozzant, ócska tornyok,

ősrégi csillag-oltók,

vak gőggel, elhagyottan,

merengve, szomorún.

Bezúzlak titeket,

szentélyetekbe berontok,

fekete tornyok!

Bár az éj egyre széled,

és sápadoz a hold,

szivembe új zenének

harangmoraja kong.

Azt zúgja, virrad egyszer,

s épülnek ifju tornyok,

szabad napon piroslók,

miken a bús rabember

tűzglóriában áll.