Fekete Vénusz

Zord középkornak vajudásos éje

szállt szívemre éjszínű denevérként,

s kárhozott vággyal dalolok tenéked,

Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,

asszonyok gyűlnek fekete misére,

a papod vagyok s te az éjkirálynő.

Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében

hódolok neked szomorú szavakkal,

illatos tömjén hizelegve bódít,

Fekete Vénusz.

Régi oltárok süllyedő kövén át

új szerelmeknek diadalma zendül,

s véres ujjakkal verem egyre lantom,

Fekete Vénusz.

Rogyó inakkal táncolunk az éjben,

ily lázas álom nem gyötört soha,

Bús áldozattal hull könnyünk a porba,

gázolva testünk, lelkünket tiporva

uralkodik az éj úrasszonya.

Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,

láttára elsápadnak a szivek.

A kereveten ül, kezébe korbács,

csípője lágy, szelíd bokája formás,

szemébe hűs és forraló hideg.

A részeg éj sápadva tántorog künn,

kéjes gyönyörtől hervad a virág.

Az asztalon vágy-éhes tearózsa,

a levegőben égve száll a csókja,

s dacolva dallal húzzuk az igát.

Bősz láncba fogva vágtatunk előre,

mi, rettegő komor bohócai.

Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,

gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,

és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat,

felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,

szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.

Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,

és táncolunk, loholva, balgatag.

S én, a bolondok közt a legbolondabb

a trónja talpát rázom mérgesen.

S búsult tüzével a hült üstökösnek

feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -

s eléje vágom maradék-eszem.