Feketén bólogat

Nem ismertem. Csak ifjú álmait

Teregette gyöngéd kéz asztalomra.

A vers-soroknak néhol szárnya nőtt,

Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog

S átszeli egét: a magyar jövőt.

Amerre fut, kormányon a keze -

És nem a balsors fut szembe vele.

Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,

Komor-szerényen s kissé keserűn,

S fájdalmasan, hogy óriás a mérték

S ő hiába nő a kopár gyepün -

A vértanúság roppant árnyékában

Sosem lehet igazán önmaga -

Ország szemében, övéi szemében

Mindíg csak a nagy-ember-unoka.

Így tépelődött ifjan, mélyre nézve -

S a szörnyű sors valahol máris várta,

Öltözve egy útszéli eperfába:

Jaj, neki csak azzal volt ütközése.

Rohant a hajnalban a gépkocsi,

Kezéből percre kibillent a kormány -

Vajjon nem így billen ki mindenütt

Ország-kormány a legbiztosabb kézből,

Mikor a végzet villáma leüt

S szürkületből feketén bólogatva

Egy eperfa kibukkan?!

Ó, eperfa, fekete lombbal intő,

Ki alkony- s hajnal-szürkületben állsz,

Család és ország fölé tornyosulsz

És vágyak fölé és remény fölé -

Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé!

S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?

Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk,

Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak -

S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön,

Ránk fekete fátyollal mi köszön:

Háború harsog, forradalom forrik,

Vagy egy magányos Eperfa komorlik -

S nem lehet kikerülni??!

Ó, Eperfa, mindnyájunk Eperfája!!

Áll és feketén bólogat a lombja.

Egyszer mindnyájan belé ütközünk.

„Este van, este van, ki-ki nyugalomba.”