Felhők

Mint másaink, úgy húznak át az égen

S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen.

A semmiből bukkannak föl fehéren

Vagy komoran s övék a végtelen.

Oly idegenül szállnak, egyesülnek

S oly nyomtalanul tűnnek ők tova

S fölöttük az örök azúr derűnek

Tovább ragyog fölséges mosolya.

Az egyik felhő szelíd, mint a bárány,

Másik sötét, mint bika, egy a vég,

Van, amelyiket átölel szivárvány

S van, mely sívár, mint vén váromladék.

Ó felhők, sokszor elnézem futástok

S ballagástok, távol testvéreim

S amíg ti mentek, én tűnődve állok,

És nem találok ösvényt bánat, átok

És borzalom bús földi térein.