[Feltette hatalmas...]

Feltette hatalmas császárunk magában,

hogy fogyatkozást tesz a hold világában,

Ehhez már régólta magát készítette,

S a kétfejű sassát felé repítette.

Elment ez a követ, magát úgy biztatva,

Hogy általa a hold el leszen bújtatva.

Reménylem, e dolog ki is telik tőle:

Elbúvik a földi holdvilág előle.

Mert két feje vagyon, s hogyha egyik elvész,

A másik mérgében még több károkat tész.

Egy feje tészi a tisztes németeket,

Tudom, mind a világ esméri ezeket;

A másik, a búsult árva magyarokat:

Kár, hogy előre nem tehetém azokat. -

E sasnak dereka most Bánátban lészen,

Ott, tudom, különös csudákat is tészen.

A jobb szárnya Horvátországra terjedett,

E már sokat is nyert, sokat is szenvedett.

A balt Moldva felett széjjel-kinyújtotta,

A holdnak félszárnyát itt le is csapkodta;

Mert legfőbb várába képét lefestette,

Moldvának nagy részét hólna alá vette.

Én is e balszárnynak lévén egy kis tolla,

A többét elhagyván, szóllok hát csak rólla.

Ez a szárnya teszi Princ Coburg korpussát,

E tartja Moldvának nagy részébe jussát,

E fogta meg a nagy moldvai herceget,

Aki már bennünket most Brünnben emleget,

E verte ki ama nyakas törököket

Chotzimból, s pokolba elkergette őket.

Fáráóninál is minap két hegy között

Hétezer törökkel újra megütközött

Egy maroknyi néppel, s azt úgy csúffá tette,

Hogy két zászlóját is előle elvette.

Ilyen s több dolgokat e szárny cselekedett,

Még Totrus partjára le nem telepedett.

Ez a víz folyik ki Erdély országából,

A gránicon lévő havasok aljából;

Havasok, kősziklák s bercék közt tévelyeg,

Még a zajos Szered vizibe hempelyeg;

Noha ez némelykor oly kis vizecske is,

Hogy általgázolja egy fiókkecske is;

De ha esső esik a havas bércében,

Jaj annak, ki akkor jár a közepében:

Morog Cerberus, pokol örvényében,

Embernyi köveket hempelyget mérgében.

Ennek minden pontban lévő váltazása

Véletlen s akadályt szerző áradása

Ijjesztett bennünket az általmenéstől,

Vagy ha jobban mondom, a visszajövéstől.

Mert e durcás víztől hét-nyolc mértföldnyire

Kiér már az ember a hegyek szélire,

Havasalföldének síkos határára,

Hol akadni előbb Foksán városára.

Sok török szállta meg ennek környékeit,

Jancsárok bújkálták ligetes berkeit.

Ezeket is Putna vize tartóztatta:

Az is mérges, s féltek ránk jönni miatta.

Néha általjöttek; de ha észrevettek:

Megszünt kurázsijok, s meg visszasiettek.

Végre már meggyülvén a sok várakozás,

Ráununk; mert ülni: ez nem hadakozás.

Egyszer csak hirtelen hidakat csinálunk,

Marsirozunk s Putna-vízig meg sem állunk.

Ott is sietséggel pontonokat vetünk,

Heverünk s egy kevés lovakat étetünk.

Ezerhétszáznyolcvankilencnek folytában,

Augusztus hónapnak legelső napjában,

Mikor a szép hajnal lovait fogatta

S a szomorú éjjelt színével oszlatta:

Magunkat a török haddal megláttattuk,

Táborát s kastélyát ujjal mutogattuk.

Ágyúkat ereszténk egymásnak ellene,

Annyira, hogy a föld alattunk rengene.

A török lovasság sem hevert hijjában:

Sikoltott, mint Sátán, felénk-nyargaltában.

Mint mikor töltését a víz elszaggatja,

Dűl, s zavaros mérgét széjjel hogy oszlatja:

Úgy rohant reánk is e dühös ellenség,

Hogy sokban majd meghűlt már az elevenség.

A volontéroknak oszlott seregeket

Meg is nyomta s kezdte vagdalni fejeket.

Ezek a nagy erőt soká nem tarthatták,

Az ellenség felé hátokat forgatták.

Ekkor regementünk komandirozója

Mészáros oberster főparancsolója,

Mint bátor fővezér előljárt s vezetett,

S illendő jó sorban midőn helyheztetett:

Attakot parancsolt fújni trombitásnak;

Erre mi is mindjárt kiáltunk egymásnak:

Nosza jó vitézek! a pogány vért ontsuk,

Éles szablyáinkkal kit elérünk, rontsuk.

Ekképp nagy Attila népeit oktatta,

Friss elevenségre minden nap szoktatta.

Mint híres Nagy Sándor mely nagy gyorsasággal

Ellenség özönét vágta bátorsággal:

Mérges vitézeink rajta úgy rohannak,

S akit elől-utól értek, jaj volt annak.

Szaladt mindenfelé, vissza se fordulva,

Régen volt a török még így megszorulva.

Még lovunk győzhette, még ki nem fáradtunk:

Vágtuk s az elhulltak hantjain haladtunk.

Ezen a részen egy puskaszó sem zengett,

Hanem mindenfelé a kard vasa pengett.

Csak egy ijjedt török végső szükségében

Lőtt vissza az őtet űző ellenében,

Ez is célozását szerencséssen tette:

Mind magát s pajtássát véle megmentette.

Mert úgy belétalált a balhüvelykébe:

Hogy tört csontja mindjárt kipattant elébe.

Ez az ujj senkinek szegény nem árthatott:

Mert ő nem vágott csak kantárt igazgatott.

A jobbal két török életét elvette,

Mégis a balnak kell szenvedni érette.

E’ volt a sasszárnynak már említett tolla,

Kit akkor egy rongyos török megcsúfola.

Azonban bennünket mind visszaszólítnak

S a város kapuja elébe fordítnak.

Itt a jancsárokra menni parancsolják;

Még jól ki sem mondják: már sokan koncolják,

Vágják, mint a kaszás a repcevirágot,

S megnyomván, úgy küldik rá a gyalogságot.

Ezek rajta mennek, ölik s fojtogatják;

Várát s puskaporosházát gyújtogatják.

Végtére délután, mikor két óra vert:

Már akkor a népünk minden placcot megnyert.

A szép gazdag lágert, cifra sátorival,

A gyönyörű kastélyt, tíz nagy ágyúival,

Segedelmével az Istennek megvettük,

S népét, még csak egyet láthattunk, kergettük.

Itt lehetett látni gazdag nyereséget,

Még azonkívül is, ami már megégett.

Itt volt az igazi debreceni vásár,

A kávé, malosa, úgy hevert, mint a sár.

Az ezüstös kardot s pisztolyt ölreszedték,

A fáin rizskását lovakkal etették. -

Én ugyan a prédát végig nem láthattam:

Mert hogy folyt a vérem, orvoshoz szaladtam.

Ez amúgy nagyjából béköté ujjomat,

S kivévén belőle két megtört csontomat,

Ispotályba küldött, a több betegekkel,

Itt már most az időt töltöm nyögésekkel.

Kínokat, az igaz, nagyokat szenvedek;

De azoknak súllyok alatt nem csüggedek.

Mert nagy Istennek tetszett így rendelni,

Tereh alatt szokták a pálmát nevelni.

Dicsőség útjára töviseket raktak

A Múzsák, még mikor Hélikonon laktak.

Aki akar ennek tetejére menni,

Sok szálkát kell addig talpából kiszedni.

Ez életben kivált mindég ezt várhatni:

Vagy fogságba esni, vagy sebben jajgatni.

Nagy neve, pompája biztat koronával:

De kiszúrja szemed egy kolduspálcával.

Én hát az Istenre vetem minden gondom,

Ámbár ostorozzon, megnyugszom s ezt mondom:

Az Úr, a poharát aki reám mérte,

Áldassék szent neve hát örökké érte.