FENT ÉS ALANT. [1]

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,

Ama büszke palotára!

Ama büszke palotának

Nagy a fénye, nagy az - árnya!

Te pihensz az éjszakában;

Ott világos minden ablak,

Beteg ember, vagy halott van

A háznál, hol igy virasztnak!

Ne légy irigy, kicsi kunyhó;

Azoknak, kik ott születtek:

Ki tudja, hol lesz haláluk;

Odafent-e, vagy te benned?

Ne bánd, hogy szűk, alacson vagy,

S ott nagy termek, boltos ívek;

Közel vannak itt egymáshoz,

Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe

Szűken bánik a kenyérrel:

Fenn párolg sok drága étek...

S egy izes falat se kél el!

És ha a vész összedönti

A kunyhót a palotával,

Gyenge bokrot, büszke tölgyet,

Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje akinek szent:

Felkél a kunyhó lakója,

Más falat rak a romokból,

Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, - fája, földe

Újra sarjad, újra zöldűl,

Gyógyul a ház, gyógyul a sziv

Lassan lassan mély sebébűl.

Visszatér az elveszett mult,

Visszatér a régi fecske;

Ugy illik a boldog kunyhó

Kéményébe, nagy recsegve.

De romja a palotának

Feketülve ott hever még;

Önmagára szomorító,

Volt urára vádló emlék.

Ott veszett az ősi címer,

Az elődök képe, kardja;

Nem akad, ki az ereklyét

A rom közűl kikaparja.

Még a föld is összerendűlt,

Hogy a kastély egybeomlott,

S most növeszt rá szánalomból

Sűrü burjánt, kúszó loncot.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,

Ama büszke palotára!

Benne fénynek, hatalomnak,

Nagy az ára, nagy az árnya!