FENT ÉS ALANT. [2]

Kél s jár a nap dicső fenséggel,

Sugárait lövelli széjjel,

E millió arany csatornán

Fényt, életet s bőséget ontván.

Midőn leszáll ágyas házába,

A halovány hold lép nyomába,

S az éjszakában felragyognak

Seregei a csillagoknak.

Mérhetlen a szám és a távol,

Honnan titkos lényök világol...!

Törvény, rend és erő mivolta

Nem változott s egy kezdet óta...

- Mily nagy s örök a menny!

A rét mosolyg, - a zsenge zöldbe

Virító himzet van beszőve;

Bornak, kenyérnek szülő anyja:

Halom s tér áldásit mutatja.

Itt kútfejek buzognak, s a fák

Virággal és gyümölccsel rakvák;

Ott szárnyas röppen, csörtet a vad

A vadonban, melyet szél zaklat;

S mig a tenger szűk medencében

Forr, hánykolódik szörnyüképen,

Hogy reng, zúg a mélységes padlan:

... Hegyek megállnak mozdulatlan.

- Mily dús, kies a föld!

És ami csak van e világon

Nagy, szép, erős: nézvén, csudálom

A föld kincsét, az égnek titkát...

S gyönyört ád minden, mit szemem lát!

S van-é magasztosb érzet ennél:

Hogy míg szemem lát, lelkem eszmél,

És fent s alant röpítve szárnya:

Megy tartományról tartományra.

S a szót, mit a mindenség hallat,

- Szólván, mint a vész, vagy fuvallat -

Megértem, és a hang szivembűl,

Élő beszédben visszazendűl...

- Mily boldog az ember!