Fényes koszorú

Megsértették az én édesanyámat,

azt mondják róla, hogy már öregasszony,

ráncos a homloka, napja mulóban,

s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet

otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.

De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.

Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel

izgága szátok a hű szeretetről?

Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-

fényét a sötétbe, ha rémeket űzve

hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,

s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,

fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,

hogy tűnt tova lassan, visszatekintve,

az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?

Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,

és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, -

csak édesanyám, akit angyali szó hív

Szépen-csevegőnek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott

s mint egykor a gyermek, kis lovagod már

öklét mutogatta, ha bántani mertek,

úgy zördülök én most a vadkani-aljas

életre, mi megtép disznó-agyarával

a porba alázva téged, te magasztos.

Nem hagylak el sohasem te legelső

asszony a földön, a gyermeked itt van,

hogy védjen örökre és az időn túl

fölrakja fejedre fényes koszorúdat.