FÉNYLŐ BÚZAFÖLDEK KÖZÖTT

Ha olykor lassú esti sétán

Az országút merengve páros

Sor jegenyéjét messze járom,

S mögöttem elmarad a város -

Megállít a nagy búzaföldek

Ragyogása az esti napban,

Nyújtózkodnak a sárga táblák

Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Valahonnan az erdőszélről

Viszkető kis szelek sziszegnek,

De keleti, ős lustasággal

A nagy táblák alig zizegnek;

Alszik a sűrű, jó magyar föld,

S oly különös, ahogy mogorván

Sütteti sok busa kalászát,

Mint sörényét egy vén oroszlán,

Mely idetévedt Európa

Hegyei s tengerei közzé,

S vadásznak rája ezer éve

S ezer tőr és háló kötözné -

És már nem bánja. Elcsigázott

Remek teste elnyúlt a napban,

Már néki mindegy, várja sorsát

Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?

S kalászvillantó esti tűzben

Nagy ős dühét forralja lassan,

Félelmesen és egyszerűen?

S majd talpa nagyságos ütése

Végigrendül Európa hosszán,

Mielőtt elalunna végkép

Az Ázsiából jött oroszlán?

Ki tudja? Ó, te furcsa, drága,

Vad búval és bő vérrel ázott

Komor magyar föld, csöndes este

Megsimítom fénylő kalászod;

Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok

Sarját, rég megtett gyermekének

A finom, csábító Nyugat, de

Láttodra egy-egy régi ének,

Valami kancatej-szagú dal

Lelkem ős pusztáiból följön,

És jajgat a nap húnyó fényén,

S meghal az esti búzaföldön.