FENYŐ-KERESZT.

Büszke bércorom felett

Voltam égre nyult fenyő;

Zöld fenyőnek lombja zöld,

Tél ha múlik, tél ha jő.

Éltem szép tavasz vala,

Szenvedek most bús telet

Megszáradva, lombtalan

Kis kereszt a sír felett!

Bérclakó fenyőnek és

Sirkeresztnek élte más;

Ott patak, zöld lomb, zene,

Itt enyészet, sorvadás;

Átok rá, ki engemet

Elszakaszta tőletek:

Súgár testvérek, tavasz,

S zúgva zúgó rengeteg!

Kisded édes álmival

Ah miért nem renghetek?!

Álom és tej éltetik

A mosolygó kisdedet;

A tej, a szülő-kebel

Édesen meleg teje;

Álmat amely rája hoz:

Lágyan rengő bölcseje.

Jött az ember, és elébb

Vészes tengerekre tett;

Csikorogva, nyögve ment

Súdaram szirt, hab felett,

Nyögve, mert átkos teher

Marta rajtam láncait,

Vásárokra hordva az

Ember, ember-társait.

Árboc voltam, a hajó

Szirteken hogy törve lőn:

Partra vetve, jel levék

A kietlen temetőn.

Hol az éjfél száz fagyos

Kóbor-rémet szétereszt,

Elkorhadva, lombtalan,

Szomorú kis sírkereszt...!