FÉRFISZÓVAL

Erdő vagy, ifju lombos, ezredéves,

Mely éjenként vad titkokat susog,

Ott leskődnek lapulva terebélyes

Nyugodt kéjekhez szörnyű gyilkosok,

A gyilkosok, kik mosolyodnak kését

Riadt szivemben forgatják vadul,

Mig más tájon a szerelem s a szépség

Vigan dudolva bölcsőket gyalul.

A szőkeséged kora hajnalég

És űzöm egyre, loholó bolondmód,

Kiben az őrület tallója ég.

Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.

Mint izzó létra, végtelent hatolt át

Vágya, de rajta szédül és hebeg,

Ki futván, égnek viszi a lajtorját

És el nem éri soha az eget.

Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:

A végtelen, mélységes földeket

Álmodják csiraszagu istenségek.

Szeretném asszonyként ölelni meg,

Ha forró, szomjas záporok után

Nagy roppant teste gőzöl és liheg még -

Ölelj meg, ó, most benned is talán

Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!

Énektestű és ismeretlen

Ő, az igazi kedves mindig.

Szivünk ormán él s minket is

Szelíd erővel odaindít.

Hogy meredekjén bátorítson,

Szerelme mély mezőkre tárul,

Ilyenkor egy-egy üstökösláng

Lelkünkbe hull a homlokárul.

Mosolya vizcsepptiszta tenger

S az ő szomoru mosolyába

Beléömlik minden más asszony

Tisztító, éhes kacagása.

Szelíd keze csak símogat majd,

Szeméből kibuggyan a kláris.

Zenélő, örök sebeinkből

Kihajtanak még violák is!