Festett ideál

Elcsendesült a szinpad immár,

A taps elnémult, kialudt a csillár.

Az arczokról levált a festék:

A szindarabot befejezték.

Hol tréfa-csókokért esengtek

S megtapsolták az álszerelmet:

Csók, eskü, szinlelések,

Taps és hazugság véget értek,

S játszó és néző csendesen

Haza felé megyen,

S ki hintón, illatos selyembe’,

Ki foszlányok közt dideregve

Folytatja a komédiát.

Egy sápadt képü, czérnaszál diák,

Kit bolondok tanítnak bölcseségre,

Ott lebzsel most is a szinház tövébe’

S hidegtől és vágytól reszketve várja,

Mikor jön ki Leonorája,

Kinél szebben pillantani,

Sohajtani, szerelmet vallani

Egy nőt se látott még soha.

Ő a világ egyetlen asszonya!

Gyönyöre a sziveknek;

Az ünnepelt, a legszebb,

Ki neki még a könyveknél is drágább,

Kiért od’adná minden tudományát

S meghalna, ha kivánná Leonóra;

Más szóval: Zoltán titkos bámulója;

Rideg szobában, éji csöndben

Körüllebegi szép alakja.

A bölcsek olvasása közben

Egy dallamos hang megzavarja.

Küzdvén a léttel avagy álmodozván,

Mindig csak Leonórát látja Zoltán.

Az üdvösségre, mostan látja csak,

A fóliánsok nem tanítanak.

Tehát a szinház mellett ácsorog

Zoltán és várja ismeretlenét,

Kivel csak olykor álmában beszélt.

Kifent urak, rizsporos asszonyok

- Köröttük édes illat árad -

Sietve kocsijokba szállnak.

Elnézi Zoltánunk, kit olykor

Egy illatos karmantyu horzsol.

Szemébe néz sok büszke nőnek

S lelkében ábrándok szövődnek,

S pompát, szerelmet fátylon által

Megsejt, megérez néma vággyal.

S a mint így elmereng sohajtva

S elveszti önmagát a zajba’,

Megakad egy selyem ruhán;

Vagy pillant czifra úr után;

Egyszerre, óh csodás igézet!

Szeráf-ének Zoltán fülének,

Megcsendül az ő drága nyelvén:

»Barátom, üljön ide mellém!«

A filozófus, íme, hogy’ remeg!

Jobban, mint künn a téli fagyban.

Hölgyéhez símul, egyre közelebb,

Némán, félénken, öntudatlan’.

Csókolja kesztyüjét, beszélni készül

S kábultan a szép hölgy ölébe szédül.

Ám Leonóra nincsen ily zavarba;

Kezét megfogja, arczát símogatja

S ajkával homlokához érve

Beszél, de tőrszurás beszéde:

»Tekintsen énrám, ide, bátran.

Nem vagyok én rossz, higgye meg.

Én is jártam vékony ruhában

És átkozám az életet.

Tudom, fütetlen a szobája,

S nem várja otthon senkisem.

Óh, voltam én is, én is árva!

Azért van mostan jó szivem.

Mért fordul el? mért huzza el kezét?...

Mire való önnél e büszkeség?

Megbántottam? vagy nem tetszem talán?«

S bűbájos mosoly játszik ajakán,

Mely a bilincseket lassan leoldja

Zoltán szivéről és a mint beszél,

Fel-fellobog szivének égi pokla,

S már nem huzódik, semmitől se fél.

Lefesti a szerelmi vágy hatalmát,

A küzdelemnek édes kínjait;

Kéj, mámor, álom, szenvedély ragadják.

Hol csalogány zeng és a rózsa nyit.

Fülébe súgja (halavány beszéd!)

»Egyetlenem, kincsem, drágám, szeretlek!«

Csókolja ajkát, homlokát, szemét;

És Leonóra hagyja, nem ijed meg.

S beszélne még s hallgatná Leonóra,

De a lovak im’ prüszkölve megállnak.

»Itthon vagyunk!« Ajtó nyilik. Kiszállnak.

Az ifju bókol; de a hölgy kacsója

Gyöngéden visszatartja őt: »Ne menjen!«

Zoltán követi lázas sejtelemben.

A szobalány, terítve vacsorához,

Álmélkodik, dörmög magába’:

»No lám, ki hitte volna! Ez a páva,

Ki nagy urakkal is csak ímez-ámoz,

Ehol ni, tessék, mit mivel:

Az utcza rongyát szedi fel!«

És Leonóra szép szerével

Zoltánt a dús asztalhoz ülteti,

Kinálja sülttel, süteménnyel,

Poharába tölt drága bort neki.

S a bölcsek tanitványa hálás,

Dehogy kell néki sok kinálás.

Dicséri a befőttet, borjunyelvet

És sajtnak, lúdmájnak sem oszt kegyelmet.

S a pezsgő! Áldott, a ki fölfedezte,

Hogy’ száll a vérbe, szívbe, képzeletbe!

Arany nedvébe fúl hitvány ijedtség;

Zoltánnak is meghozza íme merszét.

Biztatja: Nem tündér, csak földi nő ez!

Még egy pohár s az ifju vakmerő lesz...

Zdenkó gróf szörnyü mérgesen betoppan.

Már az előszobában is dühöngött:

»Hol a gazember? Valld be ki van ottan!

Hadd tépjem darabokra azt a kölyköt!«

De ím, haragja kaczagásra fordul,

Nevet, hogy szinte könnye is kicsordul.

»Hát így vagyunk?... Féltékeny volt? Ugyancsak

Megjárta!« S most már mindketten kaczagnak.

»Nem látja, hogy csak egy szegény diák?

(Az utczán szedtem föl szegény fiát,

És jól tartottam őt.) Uram, remélem,

Nem távozik szerény lakombul éhen?«

A gróf dicséri Leonórát,

Hogy csupa részvét, csupa jóság.

Egy forró csókot nyom kezére

És köztük újra szent a béke.

S Zoltán?... Ő itt fölösleges személy

Eltávozik és ujra rejtve él,

S bár egyre hódít festett ideálja,

Ő már többé a szinpadon se látja.