FIAM SZÜLETÉSEKOR.

Szerény hajlékomnak kedves kis vendége!

Jer, jer, hadd tegyelek anyád kebelére!

Együtt hadd lássalak...

Ugy szeret ő téged, - pedig mit szenvedett...

Az Isten tudja csak.

Együtt hadd lássalak jó szelid anyáddal,

Mintha rózsát látnék kisded bimbajával;

Én meg felettetek

Lehajló sötét lomb, mely a zivatartól

Hiven megvédjelek.

Egy szép élő bokor vagyunk igy mi hárman:

E bokrot az élet csendes pagonyában

Zivatar ne érje;

Hanem rakjon fészket kis csacsogó madár,

Az öröm beléje!

Mégis, ha érné a vihar zudúlása:

Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa!

S csupán a levelen

Függjön a bánatnak jéghideg harmatja,

Csupán a levelen!

Szeretem anyádat, gyermek, forrón, híven!

Ábrándos vágyait elfelejti szívem;

S mit róla mondhatok:

Szíve dobbanása, lelke gondolatja,

Én - és csak én vagyok!

Tudtad te azt, gyermek, s magad közénk fúrtad,

Elálltad szerető szivünk közt az útat,

És mostan, mindenik

Szerelme és lángja, mit egymáshoz lövel:

Benned megütközik.

Lágyan reng a bölcső, ringasd édes anyja!

Addig lesz ő boldog, mig kezed ringatja;

Azután az élet

Csavargós utain, az emberek között

Nem sok jót remélhet.

Meglehet, kis fiam! hogy e szerény lapot,

Midőn érett ésszel általolvashatod:

Nem lesz, aki írta;

Hanem szép csendesen, mint a többi halott,

Ott fekszik a sírba’.

Intést, tanácsot én miért adjak neked?

Vele s benne küzdve tanuld az életet;

Higgy - remélj örömest!

Mert azt nem akarom, hogy élted útain

Az én példám kövesd.

Ne lakjék kebledben ama hideg féreg,

Amelyet én hordok, amelyet én érzek...

Hanem mindenkoron

Szerettesse véled az embert s életet,

A nyájas bizalom.

Légy boldogabb, mint én, - de ne keresd, fiam!

A boldogságot ugy, mint szokták annyian;

Tündöklő semmiért,

Mint hír, méltóság, kincs, - lelkednek nyugalmát

Soha be ne cseréld!

»A tudás nem áldás!« A tudomány hideg

Kutfejénél szomju lelked szomj öli meg.

Ki aranyat keres

A pazar világnak, a jó bányász, nemde

Rongyos és beteges...?

Ha lelkedet a vágy s földi nagyság bántja,

Vagy fényben tünik fel sirodnak márványa,

Nézd a történetet:

Az emberiségnek volt-e apostola

Kit meg nem kövezett?

Lelked ne hagyd menni ábránd-képek nyomán;

Valóságban nézd a boldogságot csupán,

S légy ember mindenütt:

Ha feletted a sors vad villáma csattog,

Vagy jólét napja süt.

A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,

Hadd őrjöngjön, - csak te maradj a természet

Kebeléhez közel...

Légy egyszerű fia ez édes anyának:

Szánts, vess, fákat növelj!

Örökséged, fiam, nincs egy gombostűnyi,

És mégis én neked úgy tudtam örűlni!...

Szülessetek sokan!

Mert annyinak vége, - s e szegény nemzetnek

Olyan sok híja van!

Örültünk,... örültünk, - s melyen isten adott,

Komoly csendességben ültük meg a napot;

Óh mert ki ütne zajt,

Midőn halottja van a szegény hazának

S milljó kebel sohajt?

Az isten házába magam menék veled,

Könyek között öntém rád a keresztvizet,

S buzgón imádkozám

Érettetek, kedves mosolygó kisdedem,

S halvány arcú hazám!

Ezt a bús esztendőt ha elfelejtenéd:

Ezernyolcszázötven! mért is nem jött elébb

Születésed napja?

A szabad nemzetnek hogy csak egy percig is

Lettél volna tagja!

Hatalmas folyam volt e nemzet: hét ága

Még az ős hazában szépen egybe vága

S egy ezredév alatt

Folyt szelíden, vagy folyt harsogó habokkal,

De el soh’ sem apadt.

Most idegen népnek szakadt tengerébe!

Mondják: nem veszett el, - pedig vége... vége!...

Vagy tán az is élet,

Ha zagyva egységben nem lesz rajta semmi

Jellem s ősi bélyeg?

Siromból majd egykor hogy fel nem kelhetek!...

Szeretném meglátni, mi lesz belőletek?

Bár úgy is képzelem...

Vagy tán valamelyik boldogabb unokám

Vigan hordozná meg a nagy, dicső hazán

Bámuló szellemem?...