Fidiász a népnek...

Börtönbe dobtatok. Formátlan szürkeség

Örökös árnya föd és testtelen magány.

Lomhán szállong tova nagy, néma éjszakán,

Míg künn szobraimon új nap szerelme ég.

A népem elhagyott. Vésőm már nincs velem,

Karom meddőn lendül a szürkeségbe föl,

Rá a rozsdás bilincs vasnevetésbe tör.

Oda márvány, élet, teremtés, szerelem!

De az elefántcsont és arany remeke,

Melyre ráragyogott az istenek ege,

Az olimposzi fő derűsen él tovább.

S fenséges mása fenn a fényittas egen

Rá visszamosolyog gyönyörűségesen

S bámulja művemen kupolás homlokát!