Flaubert emlékének

Hogy szent az írás és hogy vér a tinta,

Hogy könny és vér, ezt érzem és tudom

S a gőg szavát is szíved sírva írja

S nem tudsz megállani a bús uton,

A mély uton, mely a magányba úgy visz,

Mint temetőbe özvegyet a gyász,

Betűk a fejfák itt és vértanúid

Nyugosznak erre s nincs föltámadás.

Az élet láza és lármája hívhat,

Te itt maradtál egy mohos padon,

Egy kínpadon, veled a fájdalom.

Ó adj nevet, adj hangot álmaidnak,

Mert följárnak majd és kísértenek,

Ha rádborul utolsó éjjeled!