Főhadnagy Fazekas úrhoz

Kerek hajnal! súgároddal

Küllőzd meg a fél eget

S múlólagszín sáfrányoddal

Szegd bé a kék felleget.

Én, ki téged napszálltával

Legtöbbször áldottalak,

Most a kelet harmatjával

Mely nagyon óhajtalak.

Menj s fogj szürke paripádhoz

Félébredt zefireket,

Tégy kakast is hintócskádhoz

S kettőzd a lépéseket.

Süss druszámnak, barátomnak

Két szemére édesen

S babonázd le az álomnak

Mákját rólok csendesen.

Vagy ha már ő, mint kedvellőd,

Ébren szívja lelkedet,

Mondd meg néki, hogy egy szellőd

Mellyemből kerekedett;

Mellyemből, melynek tartatlan

Ereje csak akkor nagy,

Mikor érzése ártatlan

Tiszta s vídám, mint te vagy.

Mondd meg néki, hogy kertjébe

Régolta kívánkozom,

Hol a természet ölébe

S az övébe nyúgoszom.

Mondd meg néki, hogy pattantom

Húromat már őfelé.

Ah, mert ah! magános lantom

Drágább névvel zenghet-é?

Mondd meg, de már már jól látom,

Már itt van, már látom őt,

Haj! az én nemes barátom

Hogy használja az időt!

Ő, akinek Bellónától

Magasztalva van neve,

A gőgösség hagymázától

Írtózván, kertész leve.

Ő a tomboló vígságnak

Futja unszolásait

S egy félig fejlett virágnak

Lesi bíztatásait.

Ő a fösvények sorában

A dögkincsekkel felhágy

S húgának társaságában

Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy.

Számlálgatja víg orcával

Az ezüst jácintokat

S az ibolyák aranyával

A szagos gyémántokat.

Most a bőlcseknek álmára

Hol ébred, hol szunnyadoz.

S majd a képzelt Heloára

Érez, újúl, bágyadoz.

Majd a rendtartó méheknél

Kedvetelve ácsorog

S érzi, hogy az embereknél

Az ország nem így forog.

Már meglátott: gereblyéjét

És kapáját elteszi

S félig harmatos Linnéjét

Pipája mellé veszi.

Jer, barátom! lépegessünk

Kis kertednek útain

S dohogás nélkűl nevessünk

Mások bolondságain.

Jer, s érezzük, hogy nagy telket

Többször fának ád az ég,

S kis jószágot és nagy lelket

Bírni boldogabb sors még.

Jer, e répánál térdeljünk,

Jer, kacsint e tulipánt,

Jer, e töknél süvegeljünk:

Mind használ ez, s egy se bánt.