Fohász csillagtalan éjjel

„Nézd, istenem, milyen magam vagyok,

mily egyedül e roppant földgolyón.

Úgy járok itt, mint az eltévedett,

sorsom szemétdombján kiáltozom.

Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,

hisz benne senki sem találja sorsát.

Micsoda gúnyfolt üres arcomon

e ragadozó, gazdátlan pirosság.

A végzetek piros pecsétje ez

és értelmetlen disszonancia,

mely csak beszél és szótlanul eszik,

és nem lehet senkit csókolnia.

Kiáltó szájamba pecek feszül,

szaladó lábamat köti hurok,

tele vagyok a fájdalom vizével,

mely szemem résén lassan kicsurog.

Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,

e törzs, amely magába rogy le folyvást,

e megcsúfolt arc hieroglife,

ha nem találja a végső megoldást?

Mit szemeim, a gyönyör gödrei,

mit a fejem, ez ólmos nehezék,

ha cepelem émelygő testemet,

mint szabadult rab régi szégyenét?

Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,

mit a szivem, ha a verése kín?

S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,

bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.

Mit ér karom, ha többet nem ölel,

csak dolgozom vele és áldozok,

mit érek én, mit az egész világ?...”

Ezt mondta csöndesen az átkozott.