Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,

Őstelevény Te, szomorú barázdás,

Ki rejted, őrzöd a jövő életet:

Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld,

Akiben minden új alakot ölt.

Nyugalomba fordul a szív, az árva,

Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,

S ajándokul a tengernek adod,

Ki kebled sziklabordái alatt

Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget

Az óriásfa örök gyökeret,

Az emberfecskék fészkét aki tartod,

S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,

Hozzád hoz vissza minket minden út,

Szemünk, habár a fény tengerét issza,

Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,

Te adsz neki még álmot, örömöt,

Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,

S göröngyöt, amit majd utána vetnek.