Fölébredek

Fölébredek,

s a tűzfalon

a fényedet

oly elhalón

veted, hogy ott

alig tenyész,

csak rárogyott,

mint a penész,

vagy mint hinár

beteg tavon,

csúf, vízi sár,

teng hallgatón,

vágyam pedig

létrán rohan,

emelkedik,

oly boldogan,

oly reszketőn,

mint babonás

toronytetőn

a nyavalyás.

Mász botorul

magasba fönt,

s eléd borul,

te csorba gömb,

ott csöndesen

széjjeltekint,

és nézi lenn

a földjeink,

a kincseket,

a rabon a

bilincseket,

a gabona

rendjét, amint

inog tovább,

halottjaink

aranyfogát,

égő-pirost,

mi égszinű,

hó papirost,

mi kékszinű,

a színt alant,

mi megfakul,

a vont aranyt,

mi megvakul,

lidérceket

és üstöket

és érceket,

ezüstöket,

titkos göreb

művészetét,

háromszögek

bűvészetét,

krétás-fehér

váz-arcokat,

s ágyban ledér,

jó harcokat.

De mért e csönd?

Ah iszonyú.

Még légy se döng,

nem rág a szú.

Kisértetes

körül az éj:

nincs semmi nesz,

az álma mély.

Hol elhajolt

lenn a palánk,

úgy leng a hold,

mint lámpaláng,

s oly keserű,

fagyos-kopár,

akár a fű

közt a bogár.

A kert falán

lobbadva ég,

meghalt talán

mindenki rég.

Nincs senki se,

ki itten él,

a csönd szive,

megállt a szél.

Csak én, csak én,

virrasztalak,

te sanda fény,

rozsdás salak,

mint az, aki

sírból kikél,

bolyongani

hant szélinél,

bús jaj-sziget,

el-nem-fogyó,

fanyar, hideg,

mérges bogyó,

te édes és

lágy, szörnyü te,

kétségbesés

zöld könnyüje,

tolvaj-hivó

mécs, régi pénz,

kancsal biró,

ki félrenéz,

megbolygató,

aszott parázs,

tündér hajó,

kalóz varázs,

te holt világ,

sírhalmi érc,

vak holdvilág,

mely alig égsz,

s elhiteted,

mi nem-való,

az életet,

bűvös csaló,

hogy van egy út,

mit hinni kell,

s a bút, a bút,

azt vinni kell,

hogy süt a láng

és hűt a hó,

s alvó gyanánt

heverni jó,

hogy fáj a kés,

gyógyít az ajk,

s a szenvedés

még felsohajt,

hogy szétfolyón

ring a kaosz,

és e golyón

hús lázadoz,

mely porból jön

és porba tér,

és hull a könny

és hull a vér.

Most zúgni kezd

ütőerem,

s a szörnyű neszt

alig merem

számlálni már -

százhúszra hág -

és a sivár,

holt éjszakát

bedöngi, mint

a tűzharang,

mond tompa kínt,

vigasztalant.

Vajákosod,

hörgök feléd,

én átkozott

bonc és cseléd,

őrült dalom

ordítom itt,

a fájdalom

feléd vonít,

a régi bú,

a régi baj,

a bús, hiú,

emberi jaj,

s míg a romon

tüzed ragyog

azt álmodom,

hogy még vagyok.