Fölöttem az éj

Fölöttem folyik el az éjszaka,

a méltóságos, nagy, nehéz folyam,

idesüt a gáz züllött csillaga,

s bárkák úsznak fölöttem komoran,

rettentő bárkák és sirok, sirok.

Ti szörnyü bárkák, késett konflisok,

ti kocsilámpák, bús hajótüzek,

lángoljatok s evezzetek

ti őrült nők virágos bárkákon,

kacagjatok ki engemet,

és menjetek lobogós kikötőkbe.

Én itt vagyok, mélyen, százezer ölre

mázsás vizek feküsznek mellemen,

én itt heverek, én meg vagyok ölve,

és figyelek álmatlan, éberen.

És tépem a vizet, álomtalan ágyam,

kicsi a tenger s tengernyi a vágyam.

Tengernyi vágyam, csak kicsi a tenger,

és nézem a bárkát, amely megindul,

és fényes árnya egész szívemig nyúl,

és hallgatom a mély homályon át

piros torkotok mézes kacaját

hinárok közt, mocsárba feketén.

És bámulok föl üres halszemekkel

az éj, az éj hináros fenekén.