Föltámadás

Ha önmagamat nem találom,

szembemosolyog ódon álom.

Fekete zászlók lengetése,

naíni ifjú temetése.

A sereg lépte döngve árad

s az ifjú arca olyan sápadt.

Veletart titkon minden őse –

Nincs messze már a temető se.

Az anya sikolt: hol a béke?

Egyetlen volt és vége, vége!

Elfordul ki-ki, hogy ne lássa

s felbúg a tömeg jajgatása.

A halott fekszik néma testtel –

A keresztútnál jön a Mester:

Lépteit lassan arraszánja,

s kíséri pár hű tanítványa.

Örömös arccal, felragyogva,

az ifjú kezét kézbe fogja.

Szavára lüktet, él az élet:

“Ifjú, ébredj fel, mondom néked!”

... Régi vonalak, régi emlék,

Bűnös volnék ha továbbmennék.

Ágyamra én is leomoltam

nagyon keserűn, nagyon holtan.

Vittek. A szívem jéggé hűlt ki...

Szerettem volna menekülni.

Menteni ezer léha kincsem

és vergődtem a vasbilincsben.

Aztán kérdeztem: hova futnál?

Jön a Mester a keresztútnál.

Kétségeimet mind elástam

és hiszek a föltámadásban!