FÖRDŐBEN.

Az erdő útain

Járkálok egyedűl;

Szememben a könyű

Váratlan egybegyűl.

A hullt szirmot, mit a

Multban felszedeget,

Lábamhoz hinti a

Játszó emlékezet.

Minden mint egykoron:

Táj, lomb, virág... de nem!...

Akkor kezed fogám,

Most nem vagy itt velem!

Nincs a varázs, mely a

Zöld fák árnyába vont,

S fénnyel boríta be

Romot, csermelyt s pagonyt.

Nézem, hová drága

Neved véstem vala:

Kiforrta, elveszté

A bükknek oldala;

De szívem, bár sebe

Lassúdan béhegedt,

Örökre megtartja

Imádott képedet!