FORR A VILÁG.

Forr a világ, forr, mint a tenger,

Amelyet a vész ostromol;

Küzd a hajós, hogy partra kössön;

S nem tudja, mint? nem tudja, hol?

Im itt tátong az éhes örvény,

Ott bősz habok torlása van...

Forr a világ, forr, mint a tenger,

Izgalmasan, borzalmasan.

S mi járunk bátran, csüggedetlen

Ez ingatag, vészes mezőn,

Ezer szem függ a messzeségen,

Ezer kéz nyom az evezőn.

Hajónk nyugodtan állt sokáig,

Vagy kémkedett a part körűl:

A mélyre most, isten nevében!

Vagy révbe jut, vagy elmerűl.

Meg-megkerestük jó tanácsért

A büszke észt, a tudományt;

De óva-intve tett sugalma

Vont jobbra, balra egyaránt.

Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk,

Mig jő a lassu virradat?

Kérdők nagy hírű bölcseinket;

De nyelvök ínyökhez ragadt.

S mig nincs határ, irány, vagy ösvény,

Mit a bölcseség újja húz,

Tűzoszlopként, a titkos ösztön,

Az érzelem lett kalaúz,

Mely nem merül mély számitásba

S tán a magast nem éri fel,

De annyi szívet lángra lobbant,

És arra int, hogy menni kell!

S megyünk, megyünk! hozzánk az élet

S halál nem volt még ily közel.

Tudjuk, hogy vész van a villámban,

Mely útainkra fényt lövel...

Szellőt, orkánt felfog vitorlánk,

Arcunk fagyott, szivünk repes,

E lenni vágyó s veszni kész nép

Oly szép, nagy és rettenetes!

S ha a viharban tépve, rontva,

Elérjük majd a kikötőt.

És a mienk leend örökre

Az ígéret szerinti föld,

S mely tétlenül szemlélte harcunk,

Hévvel jön a világ felénk:

Némán esünk egymás nyakába

S megborzadunk, hogy mit merénk...

S ha tán minden hiába lészen,

A köny s a vér s az áldozat;

Akkor, ha győző és legyőzött

Az itéletben számot ad:

Történetünk megrenditő lész,

Mint a sir-írat a kövön:

Ezek a sorssal birkozának,

Örök dicsőség nevökön!