FORRÓ SZOMJAKBAN EMLÉK

(Csak a világban, künn vagyunk delik,

Olyanok, mint az álmaink szeretnék,

Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok,

Ha hunn legendás, sok ezredü emlék.

S csak ifjan kóborg bennünk szomorún

Maradott népünk bús követü árnya,

Azután csönd lesz, futósak az árnyak

S viszkedt talpaink részeg táncot járnak.)

Künn a világban olyan messze Pest,

Vidéke, sorsa, népe, rongya, gondja,

Hogyne szaladott volna Margita

Szivet kinyitva és hajat kibontva

Villó viharu tavasz-nap gyanánt

Egy télből kikukkantott fagy-világból.

Mögötte és előtte a mi mennyünk

S nyomából nagy, zengő parancsa: menjünk.

Szent Izidor, óh, nagy hamisitó,

Mit is fordult itt a világ körültünk

Néhány éven, mióta tüzesen

S hazarívón a boulevard partján ültünk?

Közelről minden hogy sujt, mi magyar

S hogy megbánjuk tavalyi, égő kedvünk

S milyen könnyen fut, aki ki nem bénul,

El-el mégis a magyar szakadékbul.

(Mert hát csodás, végzetes fajta ez

S azok is, akik hozzá hasonultak:

Itthon hamar tagad és menekül

S ott künn tömjénnel tiszteli a Multat.)

Nincs nagyobb hit, mint nincsetlen hitünk

S mi Margitánknak párja sehol sincsen:

Magából kikelt, szép, nyugtalan némber

Szeszély-Uristen minden kegyelmével.

(De tán gép sincs, mely gépebb, mint erünk,

Nagy krisztusságban neki-nekilendül,

Nyolc korszakot nyolc évvel érni be

A bús, tunya, magyar történelembül.

S fölhúzott gépként járunk le hamar,

Kiket sziven-érintett a nyilalt gomb

S kezdéseink kincsei itt maradnak

Értékesítő alj-sisere-hadnak.)

(Szent harc volt? - lehet, hogy szent harc ma is,

Szerelem? - nyolc év szerelme eluntat.

Tüzek, a mentül-messzebb lángolók,

Mentül-hamarabb s örömmel lehunynak.

Harcos férfi sok-sok mindent elér

S minden sikertől keserűbb a szája:

Siker-vágy, amely telhetetlen éget

Üdve csupán a közönségességnek.)

(Habzsoló étvágy, mely nem válogat,

Csak kapós, tárós uccát les a szemmel,

Száguldón, rablón nem hiszi soha:

Van egy más fajta, ősi álmu ember,

Ki csupa-cél és Cél felé rohan

S kit fejbe sujt mégis minden elérés,

Mert célhoz érni vagy ostoba látszat

Vagy névkártyája a gálás Halálnak.)

(Óh, ez magyar: magunkból-kikelés,

Élni akarván itthagyni magunkat

S nemhiába rosszak az utaink,

Átlót adunk sáros, görbült utunknak

S így lesz életünk csak az ifjukor

S így legkinzóbb épp a magyar öregség

S az életvágynak gyorsan halkul kedve:

Tükörbe néz és meg van öregedve.)

Hát miként a költöző madarak,

Kiket nem tart, de nem is vár fészek,

Úgy vágtunk neki őszi zordonon

Margita után az elröpülésnek,

Innen, ahol annyi abbahagyott

Harc, könny-özön, tér bennünket marasztalt.

Legyintett rájuk bús kezünk, a fáradt

S itthagytuk mind a javíthatlanságnak.

Levél: »Margita, úrnőnk, itt vagyunk,

Vagy itt vagyok, ha gőgöd meg nem tiltja,

Te vitted haza ifjú hivedet

S fáradt bolondod most te hoztad vissza.

Hogy minden voltál, ugye jól tudod

És hogy semmim sem, ugye bűn az átok?

Tied volt a kivánt és teljes Élet,

Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp.«

»Történteidből bánsz-e valamit

S a jajokra emlékszel, miket küldtem,

Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz

S élsz tovább az Élet fölé kerülten?

Körülvágytak a legjobb valakik

S kedvedért tüzet gyémántok csiholtak,

Mitosz burkol el s lángkoszorút szőnek

Legendák: fölé ékes, barna fődnek.«

»Vagy az azértist éled már megint,

Mint otthon újból mindenki és minden?

Százszor érzem nagy remegésidet

Téged-kérő, paskolt idegeimben.

Fiadat, ki lelkem szerint fiam,

Ha csókolod, csak szellőnyit gondolj rám

S egyszer mélázzon fehér kezed jelre:

Ott roskadok szined előtt térdelve.«

Akarta a firenzei tavasz,

Hogy Ottokár későn, de választ kapjon,

Szerelmesen és zengő-szomorún,

Anyáskodón beszélt hozzá az asszony:

»Óh, tudom én, hogy nincs többhöz jogom,

Sorsom most már a rabságos szabadság

S hogysem unott megismétlődés lennék,

Hadd lehessek forró szomjakban emlék.«

Lelkünkben és a világban bolyong

Azóta s most és olykor mintha intne

S a mi szétszéledett, hős csapatunk

Glédába áll és megifjodik szinte

S egyformán sírjuk titkon száz helyütt,

Mért nem lehettünk gyermekének apja

S hogy szűzre, hitre, célra, szép s ha jó is:

Méltatlanoktól jön metamorfózis.

(De így vagyon, vélné a Biblia

S az idők mostan nagyon bibliásak,

Erjeszti lelkét, testét a magyar

Mások csókjáért és fiáért, másnak

S eltörpülnek a honi huncutok,

Gigász-ördögök feje ver felhőket,

Margita kóvályg, mink is letörődtünk,

Nem leszünk semmi, már beletörődtünk.)

(Vérünket bizony holnap már talán

S tán nem kár érte, száz cerberus issza,

De hadd viselje gondunk csak tovább

Elhivott táltos, bölcs, nagy Tisza Pista

S sugárzó népe, az agytalan úr,

A Sobri-ügyvéd s betűtlen koldushad,

Névbe, címerbe kapaszkodó óság

S persze a pénzes, szent harács-zsidóság.)

(Mi gubbaszkodva s olyan valakik,

Kik cirkuszba résen néznek a ponyván,

Várunk, de inkább elandalodunk

Margitáról s volt harcainkról lomhán:

Óh, sok, szent év, Sátán-vágyak sora,

Pazarolt hitek s örök; magyar hívság.)

Jó éjszakát, be jó, hogy minden elmegy,

Hit és dühök, Margita és szerelmek.