Forradalmi naptár

A bor havában, mely szüretre készül,

Az első konvent végre összeül,

Szörnyű szüret lesz a kék úri vérbül

S farsangra egy királyság összedül.

Szörnyű szüret lesz. Szerte a határon

Puskák ropognak s vígan áll a bál,

Fölkeltek mind a remegő királyok,

Kapuk előtt a nép, új Hannibál!

A bor havában mustja forr kevélyen

És biztatón egy erjedő világnak

S a régi csőszök kárvallottan állnak.

A konvent zengő, szabad erdejében

Nemes vadakra indul nagy vadászat

És bíborszínben alkonyul a század. -

A guillotin kifáradt már. Elég volt

A nagy szüret, hol a királyi vér

A jakobinussal egy tengerré folyt

És áldozat lett mind, aki itélt.

Romok között a ködben messze rémlik

Az új világ még és a régi nincs,

Pártok tusáin nyomor, szenvedés int

S a szabadság lett leggyötrőbb bilincs.

De ím, keletről, ködben és veszélyben

Valaki megjön s vígan partraszáll

S amerre megy, a nép hozzája áll.

Mire Párizsba ér, övé egészen

Az ország és a hatalom. Ki vagy te?

S egy új század ekhózza: Bonaparte!

Már elkészült a forradalmi naptár

S a konvent elfogadja lelkesen,

A konvent, mely zúg, mint dércsípte kaptár

S a jelszava: halál vagy győzelem!

Az új kor eljött és naptára készen

Napok sorával, melyek terhesek,

Mit ezredévek őriztek kevélyen,

Napok lerontják: titánok ezek.

Ó mily napok! Egyenlőség, szabadság,

Testvériség bölcsőjét rengetők,

De jaj, a bölcső véres s szemfedőt

Borít reá a gyilkos, dőre gazság

S míg a Jövő termése vérben ázik,

Még várni kell soká az aratásig!

Karácsony, a szent Gyermek születése,

Ki a világnak megváltást hozott,

A jakobinus is úgy érzi: béke,

Pihenjen a bakó, az átkozott.

A börtönök mélyén, miként a jászol

Nagy éjjelén, szelíd remény ragyog,

Csak egy költő, aki lemondva gyászol

S tudja, hogy minden földiek rabok!

A börtön rácsán túl az égre réved

S lelke szemében boldog délvidéknek

S mesés keletnek tündér tája él még

S míg hull a hó és nő, nő a fehérség,

Örök görögség arany napja szépen

Világít André Chénier szivében.

A vérpadon, a bárd előtt szeliden

És megadón áll jó Capet Lajos,

Ki szent Lajosnak unokája. Nincsen

Országa már és hívja át a Sors.

A nép nagy tengerén elnéz, hajótört

Szegény utas, utolsó rév előtt.

Már tűnni kezd a vértől iszamós föld

S várják az égi elízi mezők.

Királyok alkonya borong a földön

És fönn a mennyben koronát, örökkön

Valót készít a Bárány már neki.

Az ősök tenger bűne nyomja őt le

Ártatlanul a bíborszínű tönkre:

Vak századok versaillesi vétkei! -

A szél havában a vidék magányán

Rejtőzve mélyed nagy művébe bölcs

Condorcet márki s üldözötten, árván

Reménye, mint a szikla oly erős.

Reménye, hogy a Haladásnak útján

Előre megy az ember s végtelen

Az út s a múltak példáján tanulván

Okulni fog, hogy boldogabb legyen!

S míg Párizsban pribékek pártja tapsol

A borzalomnak, Condorcet apostol

A szellem pártján a holnapba néz.

A vér és könny havában, szél havában,

Ő rendületlen bízik csillagában,

És hogy világot megvált majd az Ész!

A föld alatt csírázni kezd a mag,

A föld színén csak átok, gyász terem,

Aki szelet vet, az vihart arat

S gyalázatos vég lesz a győzelem.

A vérpadon ma Danton áll komor

Dicsőségének ormán, magasabb

Csúcsokra már nem épülhet szobor

E bősz világban, mely üvölt s harap.

Hová, hová, kalózok? Kapitány,

Robespierre, hahó, megy a hajó,

Örvénybe tart és rajta a zsivány

És a derék mind, mind a végbe megy

S egymás nyakát markolja a haló,

Mert szomjaznak az írígy istenek.

Ápril varázsa és május bűbája

Tovább ragyog a rengő föld felett,

Madár dalol a fényben és az árnyban

S a nap elűzi mind a felleget.

De Vendée lázad, fölkel Párizs ellen,

Kaszát ragad és sarlót élesít,

Istenben és királyban és nemesben

Van csak bizalma: jöjjenek megint!

A századok terhével görbe vállán

Tovább akar ballagni éj homályán

A régi úton, mely a múltba visz.

A haladás elé áll vak keményen,

A kegyelet és hűség fegyverében,

Mert ami új, az átkos és hamis.

Hogy egyedül maradt s győzelme vád lett

Danton, Marat, Desmoulins föld alatt -

A bús tavaszban, mely véres ruhát vett,

Robespierre érezte a nyarat:

Mely arató kaszáját feni rá már

S szívébe nézett és az égre fel,

Az igaz Bírót látta, ki halálát

Kimondja mindjárt s ő majd hogy felel?

És akkor, a rét és a dal havában

A Legfőbb Lénynek áldozott, ki él

S a földi istenek fölött itél.

A tömjén égett, a Szörny állt magában

Véres kezével az oltár előtt

S a Legfőbb Lény közönnyel nézte őt.

Az aratás tart. Hullanak a rendek

És hullanak a fők. Halál nyara.

És hulló rendek s fők közt nem remegve

Az aratók vezére áll, Marat.

A szörnyű munkát ő kedvtelve nézi

És nem pihen: haragja mennydörög,

Mint nyári vészben az ég és a régi

Világ fölött zord szekere zörög.

Meddig, hová? Megindul egy szekér most,

Mely a vidékről jön s Párizsba tart

S villámot rejt, habár derűs az égbolt.

Tán Brutus lelke támadt föl a lányban,

Ki tőrt emelt az őrjöngőre bátran

S a véres aratónak szólt: Elég volt!

A Rémületre azt mondják: Szabadság

S a rohanó ár, az őrült folyam

Dagad, ragad, sodor, nem nézi partját

S a semmiség ölébe úgy rohan.

Forradalom: világbíró Szaturnusz,

Szülötteidnek gyilkolója vagy

S egyre nő és egyre fogy a turnus

S vérpadra lép hős, gyáva, bamba, nagy.

Robespierre is. A hóhér fejét is

Követelik. Nem védi semmi fétis.

Már nem marad játszó a színpadon

A régiek közül. Forradalom,

Eredj pihenni! Amit rád kimértek,

Megtetted és most jöjjön egy új élet!

Gyümölcs havában dal zendült vidéken

S Párizsba indult, boldog győztesen

Az új világnak indulója. Éjben

Fogant s a fény felé szállt reggelen.

Ó ez a dal: bilincsek törnek össze

S kardok villannak benne, pörg a dob,

Ujjongva zendül távoli jövőbe

És megremegnek tőle századok!

Halál és élet éneke ez ének,

Vér és tűz mámorán gyúlt e zene:

A forradalom víg üzenete.

Bősz dallamára ezrek sírba térnek,

De ritmusára marsol és csatáz

A százszor szent Szabadság s Haladás!