Főtiszteletű és méltóságos pókatelki Kondé Miklós őnagyságának tiszteletére

Még mindég csak setét búkkal

Ráncolván homlokodat,

Emberölő háborúkkal

Erőltetted lantodat,

Vagy a pompás természetnek

Andalogván útjain,

Néha a szűz szeretetnek

Pihentél meg karjain:

De most, Múzsám! békességnek

Innepit kell zengened,

És a császári felségnek

Nevét dicsőítened,

Ki a véres diadalmat

Népiért feláldozá

És a hószín nyúgodalmat

Hazánkba visszahozá.

Trónussát (melyet sokáig

Tüzes felhő fedezett,

Mely a világ négy sarkáig

Dörgött, ölt, mennykövezett)

Most oly áldott nappá tette,

Mely fényt és életet ád.

Óh, kegyes király, érette

Örök hálá szálljon rád!

Ím, egy korona, amelyet

Készít néked minden hív,

Melyen brilliántok helyett

Van egy-egy jó magyar szív;

Nincsenek rajt’ Indiának

Néger-vesztő gyöngyei,

Hanem milliom anyának

Megvígasztalt könnyei.

A felvídult mezők, kertek

Cifrázzák kerűletét.

Melyek elhagyva hevertek,

Lakos nélkül, szerteszét.

A népnek megkímélt vére

Bíbor béllést ád alá,

S fényje önnön érdemidnek

Arany almát függeszt rá.

Jer, tedd fel, óh haza atyja!

Itt nagy lelkednek jele.

Mely kevés király mondhatja,

Hogy ő ílyet visele!

És te, Múzsám! olajfával

Kerítvén homlokodat,

Vedd fel innepi pompával

Philanthropus lantodat.

Jer velem a békességnek

Újúló tornáciba,

Melynek száz óltárok égnek

Mohos omladékiba.

A népek köz vígságára

Készíts éneket velem:

Mert meggyőzte utóljára

Magát a győzedelem!

Jer, s keljünk túl a Hágónak

Meredek csapásain,

Adj koncertet az ekhónak

Hazám boros halmain.

Édes szülötte főldemnek

Fővárosát járjuk meg,

Hol sok magyar fejdelemnek

Hamvain szent éj lebeg.

Nézd, mint tapsol a nemesség,

A szegény mint örvendez.

Óh, mit nem tesz a békesség!

Óh, - de mit hallok? - mi ez?

Kolonics nagy templomába

Éneklő leánykar zeng,

A lágy szellőknek fújtába

Róla kedves ekhó leng.

A harangok kondúltára

Örömtrombita ropog,

Tíz-húsz hegedű-trillára

Öt-hat bot dobja kopog.

A muzsikák szent királya

Ezer síppal sír, zeng, bong,

És pompás symphoniája

A temjénfüstbe zsibong.

Múzsám (mert szent borzadástól

Eltelvén, nem nézhetem,

A sok hangtól és lámpástól

Elalélt fülem, szemem)

Nézd azt, ki bíbor ruhába

Űl a főóltár megett,

Arany pálcát tart jobbjába,

Fején papi süveget.

Óh, mely kellemes méltóság,

Amely tekintetén űl,

Mely mennyei világosság

Súgároz feje körűl.

Nézd jobbról-balról mellette

A hír s haza angyalát:

Óh, mi két szent követ vette

Körűl az ő oldalát!

Zsámolyának grádicsára

Egy-egy tudomány leűl:

Óh, íly férfit bizonyára

Menny, haza, ész mind becsűl!

Tán Kondé ő? „Ő” egy égi

Szózat ekként felele,

Vagy hogy itten a hegységi

Ekhó szólalt meg vele.

Elég, hogy én rendbe szedtem

Azonnal a húrokat,

És Múzsámmal kísértettem

Élő hangon azokat.

Készűltem, hogy szent Péterhez

Hasonlítom őtet én!

Vagy a legfőbb szent emberhez,

Aki űlt Péter székén;

S hetedik Pius nevével

Vetem egybe nagy nevét,

Ki betőlté érdemével

A világ ürűlt helyét,

Vagy legalább a hazának

Első térítőjihez

S e váradi kathedrának

Mérem fő díszeihez.

De gyarló lantom csak zörgött

Pengető újjom alatt,

Húrja aléltan nyöszörgött,

Hol szakadt, hol leszaladt.

Íly nemes tárgy nagy vóltával

Nem bírván, félre vetem,

S készűlök, hogy csak prózával

Ejtem meg tiszteletem;

Hogy majd sok jókívánással

Idvezlem e főpapot,

S kívánok néki áldással

Rakott sok ezer napot;

S hogy miképpen a hazának

Eddig oszlopa vala,

Úgy most az ekklésiának

Légyen őrző angyala;

És hogy midőn e sárházi

Életből mennybe megyen,

A Batthyány s Eszterházy

Dicsőűlt társa legyen:

Midőn...