Fotografiák

Én úgy szerettem rendezgetni őket

Fekete album szürke erdejében,

Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.

Ó arcok, amint némán, egyre néznek,

Örökre néznek és a végtelenbe,

Mert ide lopta őket egy igézet.

A földi másuk jár, kél, tova, messze.

Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,

Vagy melegíti őt napod, szerencse.

Itt mindig így maradnak mosolyogva,

Vagy mindig mélán komolyodva néznek,

Amíg pereg, pereg a homokóra.

És rám köszönnek ők is, kik nem élnek.

Ez itt apám, mint ifjú katona,

Arcát pirosra festé régi mester,

Ily virulón nem láttam én soha.

Tán elfakult, míg annyi éve ment el,

Hogy engemet ringathatott a térdén

S tovább vánszorgott nyűgös életemmel.

Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén,

Jövő ború felhője veti árnyát

S a szeme fénye bánatos lidércfény.

A korai halál párkái várják

És én vagyok, sötét költő, fia,

Kin nem segít se asszony, se imádság,

Az élete neuraszténia.

Ím itten egy régi daguerrotip kép:

Petőfi a pipával, Debrecenben,

Magasztos és dicső költői inség.

Egy másikon széljárta köpenyegben

Búcsúzik a szegény szülői háztól.

E képeken oly sokszor elmerengtem.

Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,

De végig melegít egy szent lidércláng,

Egy forró hagymáz hírről és hazáról.

S amíg mi többi, új, fájó poéták

Sebzett ideggel virrasztunk az éber

Álmok vak éjén, ő győzőn néz le ránk,

Ki elment idején, huszonhat évvel.

Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel,

Oly vadregényes és valószínűtlen

És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.

Galambok turbékolnak nyári égen

És a képen mindenki mosolyog,

A talmi bárány is a talmi réten.

Ó mosolyok, ti ódon mosolyok,

Ti talmi örömök, mik elmúlátok,

Mi dolog ez, mi szomorú dolog?

Ma úgy tekintek már kábulva rátok,

Mint Andersen-mesék rajzára néztem

Én koravén fiú, kit sújt az átok.

Ó érzem én, hogy mindörökre végem,

Borom kifolyt, rózsám elhervadott

És csillagom megindult már az égen.

És jaj nekem, de már bús sem vagyok.