FRAGMENTUM

A kertek alatt jöttem meglapulva,

fagyott burgonyaföldeken keresztül.

Néhány kutya messziről megszagolt,

csak vonítottak, de meg nem ugattak.

De, ni, a combom: vér bugyog belőle,

be jó meleg e sötét, aludt vér.

Egy kerítésen kelle átugornom,

a rozsdás szeg, nyilván az sérte fel.

Be bús dolog, atyám, még kiskoromból

emlékszem rá: a palánkok fölött

nagy, szúrós, vastag drótrácsokat húztak

a boszorkányok s kísértetek ellen.

Most is ebben akadtam fenn, atyám

és elhűlt a vér mindenik eremben.

Kísértetnek éreztem magamat,

a boldog, tiszta, rózsaszínű multból,

kísértetnek, mely vissza-visszajár

a falujába álmos, havas estvén.

Keresni régi kavicsszemeket,

amikkel játszott s amikkel azóta

meleg falakat építettek fel,

míg őneki a lábaiba fagy száll.

Ó, szines kavicskövek és falak,

Ó, életem, te színtelen salak!...

Szegény fiam: kísértetnek is vézna

és gyenge vagy. Tudod: mi a kísértet?

A régi vér, mi tiszta, lenge lánggal

felégett bennünk régidők ölén

és nagysokára a felégett vérnek

hűs pernyehulladékait kifújja

valami szél a csontjainkon át...

De csontjaink már akkor szú kirágta,

sok nyavalya halálfőt karmolt rá;

s a régi pernye fölsír új szelekben:

a vér romlik minden tíz újult évben.

Ez a kísértet, tudd meg: ez, fiam,

szegény fiam, véremnek omladéka,

szegény fiam, életem könnyezése,

szívem sötét szikrája, jó fiam.

Mi istenes volt ajkad perdülése,

mily hű s hites volt egykor még szived!

Kis verseket mondtál születésnapra

és két szemedből ifjú könny omolt.

És kis kezed, ha ágyacskádban ültél,

mily forrón és szorosan tetted össze.

... S ma arcodon gubbasztanak az átkok,

miket isten helyett magadra vettél.

Hűsszívű emberek jöttek eléd

s megannyi rossz kísértet szállt beléd.

Előttetek szorongó szájjal állok:

isten s szülőm, két elvesztett atyám!

A gyertyaláng melegét, azt még érzem,

de imádkozni nincs elég erőm.

A rőtes gyertyalángba, hogyha nézek,

máglyát szeretnék összehordani,

egy füsttel égő, irtózatos máglyát,

amelyen annyi embertest vonaglik,

ahányszor éhség koptatá szivem,

ahányszor sírva, bőgve, átkozódva

kellett pompázatos utcák során

megállnom, suta, tompa megállással,

mert torzult főm szédülten lehanyatlott,

mert kenyér helyett szókat rágtam én,

irtózatosan gyulladt, éles szókat,

mik testemet táplálták sötét nedvvel,

mely keserűbb, miként a nadragulya,

mit lenn a kertek mélyében tenyésztnek,

csak gaznak, ámde öreg némberek

halálitalt kotyvasztanak belőle.

A csengős, tiszta városi kutyák

úrasszonyok ölében cukrot rágtak,

jól abrakolt lovak rohantak fessen

és áldott asszonyok kacagtak, prémbe bújva.

Borostás állam, kékes-sötét arcom

imbolygó, torz haláljel volt a fényben.

És lovagok jöttek szembe velem,

lovagok, kiknek tündöklő ruháján

szeretőik buja parfőmje érzett.

Megmosolyogtak s megreszkettek ők

s én összeestem kapujok előtt.

A nők, fiam és a kenyér: az élet!

Téged az élet nyilván meg nem ismert.

Te elkendőzted sóvár szemeid

és elnéztél kenyér és nő fölött,

pedig e két halom: két szentelt pihenő,

hol istenünk kezébe vesz kegyesen

és megsimogat minket és megáld,

hogy új erőnk legyen nőhöz, kenyérhez.

Te hamis, rossz igékre sanditottál

s szemed üvegje elhomályosult,

hogy ferde fénytörésben, ferde mozdulattal

nyúltál kenyér után és nő után

s kezed kövekhez ért s kétélű fegyverekhez,

amik szivedre hulltak s ajkad felszakíták.

Nyitott szemekkel nézni útakat,

s nyitott kezekkel merni kútakat;

ez méri fel a leírhatlan távolt,

mely kezeinktől a szájunkig tátong.

Nézz oda föl: a zongora fölött

anyád képmása néz le rád olajban.

Ez arc alatt pihentél bíborágyban

s e bús szemekben, nézd: ó, mennyi vágy van,

a vágy, hogy egy fiú szülessen létre,

a vágy, hogy férfiszívben égjen végre

egy tiszta nőnek tiszta, vak hite,

a vágy hogy csendben úgy borulj ide

atyád szivére, mint a húr az íjjra

visszapattan, bárhogyan is feszítik.

Te leszakadtál rólam vad viharban

s a nyíl kirepült köztünk s messze-messze

még egyre száll a szélben, vad vidéken

és búgva metszi a kék levegőt;

hol útja száll, sírás zokog keresztül.

Meg vagy siratva, elsodort fiam,

a szélben és az éjben és a kéjben,

mely megkorbácsolt árkok mélyiben.

Én nem siratlak. Anyád földbe porlik,

őt se siratom már. De te sirasd!

Ő hogyha élne, rád is pergett volna

kenyérszelő kezének könnyű írja.

Késő, atyám! A könyeim elúsztak

haláljátékban furcsán és fonákul.

Egy forró tenger, játszi rímdagály

elnyelte őket s gyémánttá fagyasztá.

Én éjjelente zöldrenyílt szemekkel

őriztem minden embert s állatot

és álomlihegésük összegyúrtam

egy szent szoborrá felforrt ihletemmel.

Én zsoltárokat zengtem ki szavakból,

miket papírra fektettem pihenni,

mert bennem elfáradtak a szegények,

simító nőszemekre vágyakoztak. -

Én himnuszokat zengtem kis szüzekhez,

akiknek melle istent hívogat.

Én himnuszokat mondtam érett nőkhöz,

akiknek keble poklok kapuja.

Én átkok langy zamatját szűrtem át

halálos csókok tajtékzó zenéjén

és oly himnuszt daloltam a kenyérhez,

hogy aki hallá: buzgón térdrehullott

minden falatnál. Díszes polcokon

és asztalokon, mik roskadtan álltak,

megindult sok kenyér gurulva és görögve

és milliók szájába önként gurult belé.

S én nyitott, lázas, tátott szájjal álltam

és fuldoklottam éhes déli órán

és lassan-lassan én lettem az Érték,

mely önmagáért becsli önmagát.

Magam koptatva mindent ékítettem,

vallást csiszoltam s lettem én hitetlen.

Tisztátlan vérben aj, hányszor fürödtem!

Aj, hányszor hemperegtem szennyesen!

Kezemből, mint Mózes sziklája szélén,

mindannyiszor kristálytiszta víz csurgott

és megáztattam vele testemet

s fogam közt harsogott a rossz kenyérhaj

s e harsogást világgá kürtölém.

Keresztények üldöztek engemet,

zsidók gúnyolták űzött lelkemet,

s egy fekete életű zord zsidó fölött

a költészet szent virágba szökött.

Atyám: véredből kelt fiad vagyok,

de messze voltam, messziről vagyok...

Nem értelek, de érzem életed.

S hogy megtértél, messzire távolodva

látom két görbedt, üszkös válladat.

Itt vagy velem s tudom, hogy sok uton vagy

és minden sebed más-más tűzbe kaptad.

Nem értelek, de érzem életed!

Két bús ember vagyunk mi e világban,

vígasztalan s vigaszra hasztalan.