FRAGMENTUM A KENYÉR CÍMŰ MISZTÉRIUMBÓL

Édes fiam; száz szárnnyal míg elröpül az idő,

száz szárnnyal és időtlen gyorsasággal,

esténkint egy mély-fekete madár

az ablakomra szállt, benézett rajta

és rád emlékeztem én, ó, be sokszor!

Megéreztem, ha fáradt volt a lábad

s betegségid megsejtettem a szúvos fájdalomtul,

mi vállaimba vájt és törte derekam.

A tovaszállott tiz évet feledd el!

Tíz év, amely után még lát a szem,

tíz év, amelyre tizenegyedik jött,

tíz év, amelyre visszanézhetünk,

csak annyi, mint egy bús, magányos tegnap!

Tíz év, tíz szúrós, zord köröm a szivben

és tíz szál megfagyott virág - de semmi más!

Édes fiam: a test, az vándorol csak,

a lélek egy helyen ködöl: a szív körül.

Anyám, a szemed oly feszesen áll,

mint katonák a lőportorony mellett.

Ám, hogyha szólsz, a hangod meginog,

a hangoddal elárulod magad.

Szemedből most erősen kitörülted

tíz évnek bolygó kisérteteit.

De a torkodban füstként ott lebegnek,

látni nem látod, ám de érezed.

Ne szólj, s melledre nyomott két kezed,

e két leányos, lankadt lendületet

ejtsd le elém, hogy nézzem, nézzem, nézzem...

Ugyis, be sokszor néztem hidegen

mások anyjának sietős kezét,

az uccán s mások gondos otthonában,

gyermekfejek, gyertyák s kenyér fölött.

Gyermekfejek, gyertyák ó, és kenyér

és minden-minden, mi csak otthon édes!

Kenyér, kenyér, te legszentebb madár,

otthon galamb, keselyű idegenben,

amely lecsap a szívre olyan gyakran,

s belőle egy falat is undokabb,

mint itthon a kukac, amelytől undorodva fordul el

kutyád és bármely falusi kuvasz.

Keresni kenyeret és megtalálni

rejtekhelyeknek redves mélyiben?

Keresni tíz körömmel lesni rája

és összeesni s ledőlni alája!

Keresni ríva, keresni nevetve,

míg minden út kenyérmaggal bevetve,

de hol hajtott e mag ki? s zöld fejét

mely kő alul dugja ki gyáva, síri nesszel!

Tíz körmöt élesítni önszivünk kövén

mindennap újra s mindennap elkoptatni!

Keresni kenyeret s rosszul meszelt falon

angyalképeket látni s viziókat,

mik aranyfelhők folyóján eveznek.

Keresni kenyeret s sebet találni!

Igen, kenyérkeresni jó dolog fiam!

Az ember körme lánggal ég s e láng szinét

tudom, a szégyen még pirosabbra lehelli.

A szégyen sokszor jár a kenyér mellé,

apád is kente rá, mint mások a vajat.

Emlékszel-é? - de nem, hisz olyan rég volt:

hat éves ha lehettél még fiam,

már késő este volt, az asztal megterítve,

középen lágy, omlós, meleg kenyér,

az étel készen állt. Én itt ültem, e székben,

amely, azóta jaj, be sok bút hordott.

És vártam apádat a vacsorával, de ő nem jött,

munkások közt időzött, künn az estben,

a Dráva partján, tutajok körül,

kenyérkeresni járt. S ti, kis testvéreiddel

az asztal körül csokrosodtatok,

hat kicsi fej, hat kicsike gyomor,

hat kicsi száj s éhesen, álmosan

apátokra vártatok. És kilencet

vert ki az óra. És te lassan, mélán,

megkérdezted: anyám, hol van apám?

Én elszoruló szívvel néztem rátok,

egyetlen könnyem hullt ki, ám a többit

eltettem éccakára a sötétbe. És feleltem:

apátok most kenyeret keres néktek,

legyen, mit enni: kenyeret keres.

Ti álmélkodva néztetek körül

és másnap reggel az udvar kavicsán

meggörnyedve hajoltatok a földre,

(ó csacsi, zsenge tiszta libasor!)

s kis kezetek a kavics közt kotort.

Rátok riadtam: ugyan, mit kerestek?

- Anyám mi most kenyeret keresünk!

feleltétek kórusban büszke hangon.

Hat kicsi kéz kenyeret keresett

az éles kövek közt. És még most is keresnek...

FIÚ (átszellemülve és fáradtan):

Valóban?... Erre nem emlékszem én.

De oly jó meleg van itthon, tenálad!

Mivel fűtöd a kályhád, mondd, anyám?

Ugy-e, minden darab fát, mit bedobnak,

a te langyos kezed érint meg csöndben?

Ugy-e, a levegőt, mely oly nyugalmas itt,

te lehelled ki minden reggel enyhén.

Lásd: más nőket is ismerek ma már,

nőket, kiknek fején a haj zuhogva

leomlik s ajkuk biborló edény,

hol csókeledel íze forr szünetlen.

Kezük fehér, körmük, mint jáspis: fényes,

az arcuk szép, finom, de olyan kényes,

hogy, ha az ember bátran és keményen

tekint belé, mint a te két szemedbe:

már elpirulnak s elfehérszenek.

Az ő kezükben a fa nem melegszik,

csak a férfiszív roskad össze ott.

Az ő lehelletük nem enyhe nyugság,

de bűn, hazugság s idegen világ.

Én már kerestem nékik is elégszer

meleg, elomló fehér kenyeret

és nekik, ó, nekik meg is találtam,

de nékem soha, sohasem jutott.

Összemorzsolták apró fogaik közt

s hogy nem maradt: az arcomba nevettek.

Aztán siettem magamnak keresni,

rájuk gondoltam - és már nem találtam.

Szegetlen kenyér nem jutott kezembe,

beléharaptak, csókoltak és ettek.

De ha én kértem csókot: csak nevettek,

és mindent, mindent előlem megettek.

Szegetlen kenyér s érintetlen nő

nem juthatott sosem, sosem nekem.

A nő, fiam, megérintve lesz nővé,

a láva is, ha ömlik, úgy lesz kővé.

S szegett kenyérből élni: lehetetlen.

Csak az a kenyér szent, amely szegetlen!