FRANGYEPÁN ERZSÉBET.

Egy emberfaj élt hazánkban,

A Cilléji nemzetség,

A legrosszabb, legundokabb,

Melyet láta föld és ég:

Nem volt ármány és gonoszság,

Melyet, ha csak lehetett,

Ennek hím- s nőivadéka

Mindig el nem követett.

A nagy Isten ostorai,

A magyar nép hóhérai

Voltak ők, míg éltenek.

Hála! hogy kivesztenek!

Erzsébet, a Frangyepánok

Régi híres neméből,

Zsigmond király akarván ezt

Hálaérzet szeszéből,

S a hős apa nem hallgatván

Senki ellenzésére,

A Cilléji Frideriknek

Kötteték el kezére.

A kemény szó ki volt mondva;

A szűz, bár könnytengert ontva,

Haszontalan esdeklett,

S a szűzből menyasszony lett.

«Irgalmazz, óh! magzatodnak!

(A szüz tisztes dajkája

Miklós úrnak térden könyörg;

Könnytől ázik arczája)

Ne tedd kedves neveltemet

Kaján fajnak rabjává!

Ne, kimondom, az ármánynak

Kínos martalékjává!

Kérdezzed csak cselédeit,

Kik ismerik gaz tetteit;

Kegyetlen ő s fajtalan;

S ágyosa már számtalan.

Ne légy, uram, szántszándékkal

Leányodnak gyilkosa!

Siránkozik angyaláért

Várad minden lakossa:

Mert három nap egymás után

Várad zajos körében

Gonosz jelek történtenek,

Melyek a vár népében

Nagy rémülést okozának:

S rémjóslati vén Gyurkának

Leányodat illetik,

Ki ármányhoz köttetik.»

«S mik lehetnek (kérdé az úr)

Azon gonosz jóslatok?

Meghallgatom, ámbár hitelt

Dadáknak nem adhatok.»

«Halljad tehát (szól az agg nő):

A várfokon csendesen

Ült leányod gerliczéje;

S ím! egy nyilként sebesen

Egy nagy kánya surrant alá;

Láttuk, láttuk, mint vagdalá

Körmét szegény nyögőbe

S ragadá az erdőbe.

Meg sem volt még jól síratva

A kis gerle halála,

A jó leányt más nap nyomban

Új bú s bánat találja.

Kevélykedve vitorlázott

A szép estnek langyában

A szűz kedves két hattyúja

A vár sima tavában.

S ím! egy vidra felbukkana,

S kapván a nőt, beillana,

Hol nád fedi a szittyót,

Tolla lepi most a tót.

S tegnap a szűz báránykáját,

Melyet maga nevele,

Midőn a várkert szélében

Szökdécselve legele,

Egy nagy ordas dühös kutya

Darabokra szaggatá.

Mint jutott ez ott be és ki,

Senki meg nem foghatá.

Ezek, uram, nagy intések,

Hogy balok itt a lépések.

Oh! vedd vissza szavadat!

Ne büntesd meg magadat!»

De a szó már ki volt mondva;

S Frangyepánnak szakállja

Nem veheté már magára,

Hogy szavát meg ne állja.

S elragadva lőn Erzsébet

Cilléjinek várába.

Miklós úrnak most búfelleg

Gomolyodott agyába’:

S a várnép köz siralmára

Könny gördűle szakállára.

Most bánta meg bal tettét.

A jó s bölcs is könnyen vét!

Cilléjinek falai közt

Csak hamar megismerte

Boldogtalan magyar asszony,

Hogy a sors őt megverte:

Mert lehetlen, hogy pokolban

Történt volna több gonosz,

Mint e várban, hol úr s cseléd

Egy mértékben vala rossz.

Hol a nemesb indúlatnak,

Érezetnek s gondolatnak

Nyoma is elenyészett

S a bűn buján tenyészett.

A hölgy jeles erkölcsei,

Imádandók jobbaktól,

Utálatot, gúnyt és csúfot

Nyertek itt a rosszaktól.

A hölgy lelkes szűzességét,

Istenfélő buzgalmát,

Szegényt s árvát vígasztalni

Serény s gondos szorgalmát

A bujaság fertőjében,

Czafráinak hév ölében

A fajtalan nevette

S szidalmakkal illette.

Évekig tűrt és szenvedett

Panasztalan békében,

Mind nyelvre, mind természetre

Idegenek körében

A jobb sorsra méltó jó hölgy!

De sorsa nem változott;

Sőt, szegényre minden új nap

Uj sérelmet s bút hozott.

Most lángjában fájdalmának

Egymás után hervadának

Lelki testi kecsei,

S elhunytak reményei.

A szenvedő, hervadó nő

Czudar férje szemében

Bűnt fenyítő vázzá sorvadt;

S poklot rejtő mellében

Az irtózat és utálat

Úgy dagadt a nő iránt,

(Kit egyetlen fia is már,

Atyja faja, sért és bánt),

Hogy ingerült haragjában,

Fellobbanó bosszújában,

Czafrák izgatásából,

Elűzte őt várából.

Frangyepán úr felborzadva

Látta visszatérését

Leányának, kinek maga

Zsarlá férjhez menését.

Elszörnyedett, midőn látta

A hajdani szép leányt;

S bús mérgében, haragjában

Szeme sürű szikrát hányt.

Átkozá a történetet,

Mely két ellen természetet,

Egy agg férfit s egy jó nőt,

Oldhatlanul összeszőtt.

Megkereste Zsigmond királyt,

Mint ez ügyben főszerzőt,

S méltólag megfenyíttetni

Kérte a gaz vétkes vőt.

Zsigmond a bal történetet

Neheztelve értette,

Mert ő ennek gyalázatját

Hitvesében érzette,

A Cilléji Borbálában,

Kinek szinte, mint bátyjában,

A buja kény dühének

Vétki már kitörének.

Évek után a két háznak

S nemzetségnek tagjai,

De leginkább a királyi

Hatalomnak szavai,

A két házast, különbözőt

Gondolatban, érzetben,

És soha nem egyezhetőt

Ezen földi életben,

Reményt nyujtó tanácsokkal,

Kérelmekkel, parancsokkal

Új szerződésbe vonák,

S összeszövék és fonák.

Így retten meg a börtönnek

Lánczaiból szabadúlt,

Kit a kemény sors vas keze

Már a sorvadásig dúlt,

Midőn vélvén, ég kegyéből

Írharmat hull sebére,

A vak törvény újra halált

Mond szegénynek fejére:

Mint Erzsébet, ki azt vélte,

Hogy az ég őt megitélte

S nemzetsége fészkében

Hagyja élni békében.

Embercsoport szövi fonja

Sorsát egyes embernek:

Mert a gyarló hatalmat sejt

Erejében ezernek;

S bár nyelvméreg s gúnyfulánk csak

A sokaság fegyvere,

Mégis mennyi boldogságot,

Szerencsét már levere.

Ritka lélek bir erővel,

Bal véleményt győzhetővel!

Kevés lélek oly szabad,

Hogy szokottba nem tapad.

Frangyepán is, mivel szokás,

Hogy egy házban lakjanak

Mind, kiket a házasság köt,

Bár össze nem hajlanak,

Újra makacs akarója,

Hogy leánya férjéhez

Visszatérvén, ragaszkodjék

Szent kötelességéhez.

A nő váltig vonakodott,

Mondván: Czafrák asszonyok ott,

S inkább dől itt kriptába,

Mint ott ármány karjába.

Haszontalan! ki volt mondva

Újolag a kemény szó,

S megrendelve a nap, az út

S lakozás, a bucsúszó.

Tömve vala vendégekkel

Frangyepánnak udvara;

Muzsikától zengett vára,

Mely bút űzni akara.

Vígadozott az egész vár,

Csak, mint kire hóhérbárd vár,

Jó Erzsébet búsongott,

Mert kebele szorongott.

Vacsorakor, midőn éjfélt

Kiált vala több kakas,

S Erzsébetnek könnyes szeme

Rá meredett, mint a vas,

A terem magas faláról,

Ím! Frangyepán hitvese,

Ki ott festett képben állott,

Nagy robajjal leese.

A lakozók megrettentek

S helyeikből felszökkentek

Minden zaj elnémula,

Minden ember bámula.

Csak Frangyepán maradt ülve

S néhány bajnok barátja,

Kik félelmet nem ismertek.

De, hogy hallja és látja,

Hogy az elhúnyt kedves alak

Egy székhátnak élében

Megütődvén áltszúratott

Épen a szív helyében;

Ez a hőst felborzasztotta

S Erzsébetet lesújtotta,

Hogy székéről lerogyott

S vérrel festve feküdt ott.

Mind e mellett rendíthetlen

Állott azon tökélet

Miklós úrban: «bár mit jósol

A babonás eszmélet,

Férj feleség összevaló,

Szentség kötvén éltöket;

Kik elváltak, szerződjenek

S kössék újra kezöket.»

Erzsébet hát, mihelyt üdűlt;

Régi baja újra meggyűlt,

Elvitetett férjéhez,

A pokol szülöttéhez.

Komor nap volt, hogy útazott,

Még komorabb estvéje,

Mint egy mindent vesztett búsnak

Gyászba merült elméje.

S midőn későn, közel a vár

Borzadalmas körében

Vinné útja, az erdőnek

Gyászfekete éjében:

Baglyok rémes huhogási

S rezzent varjak károgási

Fogadák a szegény nőt,

Szívszorongva érkezőt.

«Visszahoztak (mond Erzsébet)

Nem szívemnek érzeti,

Hanem zsarló sors, vak törvény

S ércz emberek végzeti.»

«Hozott Isten! (mond Czilléji,

Csalfa szavak mezével)

Reménylem, hogy ezután már

Megnyughatsz itt békével.»

Ágyba feküdt a bágyadt nő;

S éjjel őt a vad hizelgő,

Hogy megáldja békével,

Általdöfé tőrével.

Reggel maga kiált lármát

A pokolnak fajzatja,

S nagy jutalmat hirdet annak,

Ki a gyilkost feladja.

S feladaték Verónika,

Régi zsémbes ágyasa,

Kit megutált már Cilléji

S a vár minden lakosa.

Hogy ő lészen kinevezve,

Előre volt elvégezve

Egy kedves új czafrával

S egy vén bűntárs szolgával.

És a sátán törvényszéket

Üle czimborájával,

S hamis vádak, hamis bírák

Összehangzó szavával

Verónika, Cilléjinek

Évek előtt kedvese,

S hitvesének gyötrésében

Legdühösebb részese,

Gyilkosnak elismértetvén

És halálra itéltetvén,

Egy bőrzsákba köttetett

S a Drávába vettetett.

Cilléji, mint kezdi vala,

Úgy folytatá életét.

Ki megírni vágyna minden

Gonosz cselekedetét,

A pokolnak fenekére

Kellene leszállnia

S színt, ecsetet, példát s képet

Onnan szedni s hoznia.

Idegen és gyűlölője,

Királyrokon s üldözője

Volt ő Árpád népének,

S szerzője sok sérvének.