FRIDERIKA

Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.

Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.

Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt

s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.

És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott;

ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.

Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,

miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.

A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,

csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.

És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő...

Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.

Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,

hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó.

S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,

megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.

S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,

sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár:

anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka -

gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.

Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot.

S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.

S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám.

És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...

Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:

“Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem.”

Így könnyítette meg apám nyakában az igát -

“Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát...”

... És aztán jött a malmozás a fehér papiron. -

Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom.

És aztán édes csókja... és a zsalu... és a hold...

Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.