FURKÓ TAMÁS

Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait:

Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait,

Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom:

Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.

Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,

Az, melyet márciusnak keresztelt a diák:

Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon!

Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium.

De amióta Caesart hatalma nimbusán

Megdönték a zavargók Martius idusán,

Nem volt e hónak olyan tizenötödike,

Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte.

E volt ütés magáért! ez volt a csattanás!

Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás: -

Hiába! mindhiába!... most is zúg a füle,

S nemzetiszín karikát hány a szeme bele.

Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot!

Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot!

Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi,

S mellé a „szabadságot” négy garasér’ veszi.[4]

Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere,

Melyek után maholnap uradalmat nyere;

S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék,

Melyen diurnizálva kényére nyujtózék.

Damokles kardjaként függ felette az adó,

Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató!

A régiből mi sincs már, csak ősi levele,

Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele.

A régiből mi sincs már... de még van egy, igen:

Az egy Borbála asszony maradt a régiben;

Trónusok ingadoznak, és trónus összedül:

Az ő papucskormánya áll rendületlenül.

Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat,

Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad:

Zúg, tombol és világot dúl a forradalom:

S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom!

Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortesvezér,

S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd-kenyér.

Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös:

Az ő jobbágyi lánca le nem hull, örökös!

„Eh, örökös!” kiálta egy szép esthajnalon,

„El, a táborba holnap! hí a rácmozgalom;

Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt,

Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt.”

Gondolta és azonnal a készülőt veré,

Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé;

Szerencse, hogy „muszájból” is menni kelletett,

Megbánta volna máskép ezt a készűletet.

Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete,

Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete.

És tarta nagy beszédet az indulás előtt,

Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd.

Meg is tevé hatását a sallangos beszéd:

Legottan megcsodálák az ő’ roppant eszét;

Legottan századosnak emelteté magát,

Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát.

Útközbe’ már, előbb mint a rendelt helyre ért,

Vitézi hajlamának adá nem egy jelét:

Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat,

Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat.

Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán,

Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd,

Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős;

Emlékezik reá még egy régi ösmerős.

Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek,

„Itthon vagyunk!” kiálta, „ez már Nagy-Becskerek” -

Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a

Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina.

Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott,

Kiállíta vitézül tizenkét silbakot,

Hogy őrzenék személyét minden megtámadás

Ellen, - tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.