Füst és korom közül

By Mihály Babits

Füst és korom, megtorlik a Vád

feje körül, aki fáklyával megy

ilyen fulladt, szűk pincéken át.

Maró füst és keserű korom:

óh, be gonosz levegőt kell színom

bújkáló bús magyar útamon!

Megvakít, rág, bénít, töm, tapad.

Látjátok még lángom? Én nem látom,

csak a füstöt, ami visszacsap.

És már mindent elvet undorom...

Híg madarak szárnya hull szememre:

hull a híg, lágy, loncsos, langy korom.

Különös álarcosként halok

s úntan fogják képemet föltárni

a morc hullamosó századok,

kiknek arca csak akként derül,

mint a kapzsi archeológ arca,

ha a múmiából kincs kerül.

Ami kincseimben legcsudább,

ők lelik meg, mert ti eldobtátok,

mint a gyermek az almacsutát.

Árva, kemény, nedvtelen csutak:

mégis benne minden nedvek anyja,

a jövőnek szórt morzsa, a Mag.