Gabriele D'Annunzionak

A nyár dalol az enyhe zöld alatt.

A Tiszaparton, a kelő napon,

Míg rózsafényben szállnak madarak,

Egy szökőkút zenéjét hallgatom.

Be szép a reggel, ott is, ugye szép?

Tiburi völgyben, Róma szűz egén

És szép, ha langy illattal a setét

Mély nyári éj néz száz csillagszemén.

Ó minden fájó árnyon, gyászon át

Oly diadalmas és oly dús az élet.

Úgy zengeti az örömharsonát

S te meg akarnád ölni az öcsémet?

De a szökőkút csak dalol, dalol,

Tükrébe fürdik kék menny, zöld pagony,

Versailles se több nékem, túl valahol,

Mint ez a sétány, nyári hajnalon!

Ó pedig én is, én is fürdetém

Tört lelkemet mindenben, ami szép,

Elrévedeztem Rembrandt remekén

És ittam versek mákonyos izét.

Daloltam én is messze, méla dalt,

Csöndes panaszt arról, mily bús az élet

És hogy mily szép a bú a nap alatt.

S te meg akarnád ölni az öcsémet?

Ó régi nyár, ó eltűnt szűz derű,

Mi verseket olvastunk estelen.

A versekben száz bűvös hegedű

Sírt epekedve és sejtelmesen.

Az égi sátor künn már csillagos

Kékellő selymét feszítette fenn.

Te tán Párizsban nagy körutakon

Kószáltál és titáni tereken!

Mi téged is idéztünk, - szellemet -

És verseden a lelkünk messze tévedt,

Párizsba tán és álmodtunk veled.

S te meg akarnád ölni az öcsémet?