GALAMBOSKŐ.

Ősmohával minden kőhalom,

Bérctető s rom, szép határodon,

Egy-egy pusztult oltár, jó hazánk!

Hol mi olyan ritkán áldozánk.

Multunk sirját hány szenteli fel

Hő emlékezet tömjénivel?

A kidőlt nagy ősek szent porán

Feledés köt pókhálót korán.

Széjjel jár a dalnok s énekel...

Lelke, dalja forrón átölel

Bércet, omladékot, puszta sírt,

Hol csak egy emlékbetűt felírt

E hazának csende, szélvesze

Közt, az elhunyt századok keze.

Jámbor énekes! lelked, dalod

E nemzetre kár pazarlanod!

Van, ki hallja a madár szavát,

Bérc s halom rá hű viszhangot ád:

S énekedre viszhang ha kele...?

- Nincs e nép lelkének ünnepe...!

Sajónak partján volt az ütközet,

Nem volt egy akarat! -

S kapott sebében a nemzet, soká

Lézengő kór maradt.

A gyász napokban minden elveszett!

Sajónak partinál,

Vérében fetrengő nemzet felett

Jajdúlt fel a király.

Futott; - s futása közben a felé

Kéklő bércekre néz;

Mellette vágtat némán, véresen,

Nehány elszánt vitéz.

Mögötte, mint közelgető vihar,

Zúg üldöző csapat;

Utána égő tornyok fénye vet

Rémséges árnyakat.

Hol a nemzet...? nőm, s gyermekim hová

Sodrá a zivatar...?!

Királyt s vitézt ily setét gondolat

Marcongol és zavar.

S a satnya mén, amelyet ennyire

Sarkantyu hajta csak,

Gömörben a futók alatt kidől,

S párája megszakad.

Ott rengetegbe mélyed a sereg,

Bolyongva fel s alá;

Nincs egy tenyérnyi hely, hová fejét

Bizton lehajtaná.

»Kötözzétek be, jó vitézeim,

E tátongó sebet...!

- Szólt ellankadva a véres király, -

Hány bajnok elesett...!

Karom levágnám, mért föltartani

A vészt nem volt elég...?

De rá ez árva népnek tán lehet,

S legyen szüksége még!«

Sziklás bércekkel vad kietlenen

Hatol a kis sereg;

Tűrvén éhet, hideget, meleget,

S lelke, teste beteg.

Ugy véli, még mindig fülébe zúg

- Miként a méheraj, -

A haldoklók nyögésivel vegyült

Riasztó harci zaj.

»Keressetek forrást, vitézeim!

Vad szomjuság epeszt...«

Mond a király, kit annyi szenvedés

Már-már megtörni kezd;

De nem ösmervén a vadon helye

A fáradt harcfiak:

Sokára érte Béla ajkait

A vizzel tölt sisak.

Tovább bujdosnak... szikla-éleken,

Föld-, kőomlásokon;

Kidőlt fa itt, hálót az utra ott

Vadszőlő-inda fon.

Olykor lehajtja a csapat fejét,

Ha nyughatnék talán,

De felriad ordító farkasok

S tatároknak zaján.

S tovább, tovább...! míg Torna bérci közt

Kopár kietlenen,

Véglankadással már-már roskadoz

A sápadt fejdelem.

És elsötétűl a föld és az ég

A szenvedő előtt;

Hosszú kínokkal, lassu éhhalál

Környékezvén meg őt.

Dús honban, a király számára nincs,

Nincs egy falat kenyér!

A puszta tájon nem található

Vadon gyümölcs, gyökér.

A hű vitézek edzett kebliben

A szív majd megreped...

Önéletén is venne mindenik

Egy falat kenyeret...

S imé, a csendes, vadon rengeteg

Megzúg véletlenül...

Jő csattogó szárnyú galambsereg,

S sziklás tetőn megül;

Egypár vitéz eszmél... és hirtelen

A szirt falára mász,

Hol repedésben álló fészkein,

A szárnyas had tanyáz:

Örömkiáltás hangzik a tetőn...

S melyet bőven lele,

A két vitéz sisakja fris galamb-

Tojással van tele.

Megenyhültek. S ki őket csudakép

Így megvendégelé:

Az Úrnak, buzgó, háladó fohász

Szállott az ég felé.

És hol Noénak hirnök-madara

Vígaszt s reményt hozott:

Galamboskőnek hívják még ma is,

Ott, azt a bércfokot.

Elvonultak a harcfellegek,

Nyughelyén a honfi nem remeg;

A békesség hó galambja szállva

Galamboskő zöldes hegyfokára.

Mégis rajta gyakran mély köd ül

Gyász időknek bús emlékeül.