Galilei

A börtön éjszakája várt reá

S a vakság éjszakája és e két éj

Fekete mélyén semmi fény, öröm már.

És mégis, ott is, lelkének szeme

A végtelenség pályáit kereste

És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,

Melynek magányos ormait először

Ő pillantotta meg a földiek közt

És a Jupiter holdjait kutatta

És a Saturnus gyűrüjét vigyázta

S míg poroszlói a sötét sikátor

Egyhangú köveit rótták unottan,

Ő a szabad és boldog végtelennek

Örök ösvényein járt, egyedül

A magasságok mélységes mezőin.

Kopogtatott a titkok kapuin,

A hétpecsétes zárakat letörte

S érezte, hogy a rabság és a vakság

Szűkös, bús börtönébe lakatolva

Száguld a csillagok között az ember

Isten felé, a megváltó jövőbe,

Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.