Gát

A folyó megy, én állok rendületlen,

És gúnyolódnak velem a habok.

Oda se hallgatok.

A partok felől csípős szellő támad,

Gúnyolódik a szél, mint a folyó:

Vén gát, mire jó zöldmoszatos hátad?!

Hátamon a víz őrülten iramlik,

És nászdalt zeng a messze óceánnak:

Tenger és folyó egymásra találnak.

Én állok egymagam.

Örökké szemben a rohanó árral,

Vállamon komor patina-talárral.

Ha nem volnék: a parton a kalászok

Elhullanának aratás előtt,

S posványba fulladnának a virágok.

Állok - és meg nem ingat semmi csáb.

Se gúny, se gyűlölet, se szeretet.

Én végigjátszom ezt a szerepet.

Ha szertehullok majd egy áradáskor,

S visz engem is a víz, letörve, holtan:

A partok akkor tudják meg, mi voltam.