Gazdátlan csónakok

Morajló, szörnyű vizet látok.

Összegyűjtött minden sikolyt:

Az Ontarió és a Gangesz

s a magyar Tisza összefolyt.

A fekete ár hömpölyög.

titkokat beszél és susog,

feléhajolnak síró fűzfák,

sötétvonalú ciprusok.

A zörgő parti nádasok közt

gonosz nézésű est lapul.

Messziről csónakok suhannak

szomorúan, gazdátlanul.

Minden csónakra név van írva,

– betűk ásítnak hideg űrt –

és köztük ott van az enyém is –

(Szegény már félig elmerült.)

És panaszkodnak síri hangon:

– Nagyot akartunk, igazat;

még célt is igért hajdanában

valami zengő virradat.

Hittük, hogy leszünk életmentők,

ha áldozatot gyász kutat;

halászoknak fogást jelentünk,

szerelmeseknek nászutat.

Vezetőink a vízbe haltak,

elszakított a gonosz ár

és sötét éjben, nyirkos éjben

csak egyet tudunk: soha már!

... És elmerül az egyik sajka,

másik suhanva messze tűn,

Beethoven gyászindulót játszik

felzúgó vihar-hegedűn.

Pillanatnyi célos hívással

néhány villámfény felragyog –

S mennek végtelen, hosszú sorban

a titkos sötét csónakok.